Kicsit hátrébb léptem és alaposabban szemügyre vettem.
- Tökéletes!- csaptam a magasba tartott tenyerébe.
És valóban. Egészen biztos, hogy a fánkat többen is megirigyelték volna! Nem csillogott, nem volt nagy, de áradt belőle a karácsonyi hangulat.
- Jöhet a bejgli- jelentettem ki és elindultam a konyhába.
Brian leült az asztalhoz és olvasgatta az újságot, bár láthatólag máshol járt az esze.
Kivettem egy kis kopottas tálat a mosogató melletti szekrényből, és a pultra tettem.
- Min elmélkedsz?- kérdeztem tőle, míg a receptet tanulmányoztam, amit a netről szedtem le.
Brian lerakta az újságot, beletemette az arcát a tenyerébe, csak azután mondta:- Jelentkeztem a focicsapatba.
Akkora öröm futott át a testemen, hogy szinte bizseregtek a végtagjaim.
- Brian, ez nagyszerű!- szinte már majdnem sírtam az örömtől.
- Mostanában eléggé... Furán viselkedtem- vallotta be.
Fogalmam sincs, hogy a karácsony tette e ezt vele, vagy az a sok szent beszédem, amit szerintem már kívülről fújt, de igazából nem is érdekelt- a lényeg, hogy felnyílt még időben a szeme.
- A pubertáskor- mutattam rá- Én... Annyira boldog vagyok- mosolyogtam rá- Legszívesebben megölelnélek.
Brian tiltakozóan felemelte a kezeit.
- Azért ne túlozd el a dolgokat!- nevetett és vágott egy fintort.
Kimértem az 50 dkg lisztet egy tálba, majd 25 dkg margarint elkezdtem a tűzhelyen felolvasztani.
Eléggé nehézkesen tudtam összespórolni az ünnepekre ezt a pénzt. Főleg az ajándékok kerültek sokba, na meg az ebédhez a hozzávalók. De nem akartam, hogy még ez is kimaradjon Brian életéből.
- Mit kapok tőled?- kérdezte.
- Ohohohoo, milyen kíváncsiak vagyunk- nevettem el magam- Kimérnél nekem 25 dkg mákot? Ott van abba a ronda zöld szekrényben.
Brian felállt, és elkezdett kotorászni.
- Itt semmi mák nincs- jelentette ki.
- Az lehetetlen!- jaj, lehet elfelejtettem felírni a bevásárló listámra! És karácsony van! Diós bejglit nem csinálhatok, mert Brian allergiás a dióra, és én se rajongok érte túlzottan.
- Ne, ne, ne, ne- kezdtem el siránkozni.
Pedig kétszer leellenőriztem, hogy meg vettem e mindent. És most... Ilyen nincs.
Ráadásul a legjobban az a tudat bántott, hogy tudtam: a közelben márpedig egy bolt sincs nyitva ilyenkor. Hogy fogom a feledékenységemet kárpótolni?
Elzártam a gáztűzhelyet és leültem egy pillanatra.
Az öröm, amit Brian okozott most elszállt belőlem.
Megint elrontottam valamit. Nekem soha nem jön és soha nem is fog összejönni semmi. Egy jelentéktelen szegény családból származok. Felesleges a jövőmről álmodozni, és olyan álmokba ringatni magam, ami elérhetetlen.
Nem bírom.
Képtelen vagyok.
- Ugyan már Zo, ez csak egy kis mák- próbált megnyugtatni Brian.
Megráztam a fejem.
- Feleslegesen próbálom megcsinálni ezt az ebédet- próbáltam visszatartani a sírást- Apa valószínűleg a kocsmában lesz, ha netalán hazajönne szétverne mindent. A mákról meg annyit... Ez csak egy jel...- és elcsuklott a hangom.
Brian felém nyújtott egy gyűrött zsebkendőt.
- Te vagy a legklasszabb ember, akit csak ismerhetek. Annyi mindent köszönhetek neked- mondta. Pontosan tudtam, hogy zavarban érzi magát a váratlanul rám törő bőgésemtől, és azt se tudja, hogy mit kellene mondania, hogy megnyugtasson.
Mégis ezek a szavak egyenesen a szívembe szálltak és ott erőt pumpáltak a vérrel együtt a szervezetembe.
- És most... Vedd fel a kabátod, bemegyünk a belvárosba, tudok egy boltot, ami állandóan nyitva van. Gyerünk!- és már el is tűnt mellőlem az előszoba irányába.
Megtöröltem a szemem, majd felálltam.
- Várj már! Hadd vegyek fel valami tisztességes ruhát!- kiáltottam utána, bár ő már nagyban zselézte és hajlakkozta a haját a fürdőszobai tükör előtt.
- Siess már!- sürgetett 10 perccel később.
Elindultunk a buszmegállóba, végig imádkoztunk, hogy jöjjön egy busz. A menetrend szerint 10 perc múlva kell majd egynek megérkeznie.
Mi úgy ütöttük el az időt, hogy egy dedós szójátékot játszottunk: mindig az állat utolsó betűjével kellett mondani egy másik állatot. Éppen az oposszumnál jártam, amikor begurult a jól ismert sárga busz és felszálltunk rá.
Újabb 10 perc múlva már a belvárosban voltunk, ahol leszálltunk egy hatalmas karácsonyfa előtt.
- Szóval... Mit is kapok?- kezdte újra.
- Semmit- vágtam rá, amire ő találgatásokba kezdett.
Elsorolt minden marhaságot: Xbox, Wii, valami kormányról is halandzsált meg valami szuper menő képregényről, de egy idő után már nem bírtam nyomon követni.
Végül megérkeztünk az apró sarki boltba, ami meglehetősen drága volt és a választék eléggé szegényesnek mutatkozott.
Összesen két sor volt a boltban, de annyira logikátlanul volt berendezve, hogy semmit nem találtam.
Alaposan nézegettem a hús árakat, és lassan hátráltam, közben számolgattam magamban, hogy mi hol az olcsóbb. Itt határozottan olcsó mondjuk a sonka... És az a sajt is eléggé... PUFF!
- Ó, bocsánat, annyira sajnálom!- nekiütköztem egy fekete bőrkabátos magas fiúnak.
Hirtelen az ütközéstől gy picit elvesztettem az egyensúlyomat és megpróbáltam az arcába nézni annak, akit elgázoltam, de a mennyezetről lelógó hatalmas teljesítményű izzója teljesen elvakított, szóval elég lassan rajzolódott ki az alak. Először minden fekete volt, majd szépen kezdtek megjelenni a színek: barna haj, és óóó... Azok a gyönyörű zöld szemek!
- Austin!- ismertem fel a legjobb fiúbarátomat- Mit csinálsz?- kérdeztem tőle.
Austin körbenézett, elmosolyodott és könnyedén megjegyezte, hogy vásárol.
- Ó- csak ennyit bírtam kinyögni zavarodottságomban.
Hát persze, hogy vásárol! Hogy lehetek ennyire hülye? Mi mást csinálhatna egy boltban? Atomreaktorokat tanulmányozna?
Észrevettem, hogy elkezdi szemügyre venni a felénk közeledő fiút.
- Megtaláltam a mákot!- mondta Brian és a kezembe adta.
Austin arcvonásai szemmel láthatóan eléggé megfeszültek.
Pár percig némán álltunk, majd elkezdtem érzékelni a feszültséget, ami Austinból árad.
- Ó, Ő itt Brian, az öcsém- mutattam be.
Austin arccsontozata elkezdett enyhülni és mosolyogva bemutatkozott ő is.
- Volna kedvetek ma délután átjönni a karácsonyi fogadásunkra, amit a szüleim rendeznek?- kérdezte Austin tőlünk.
Igazából nemet akartam mondani, hisz nem tudtam volna mit felvenni, és nem akartam túl alul öltözöttnek tűnni.
- Persze, jól hangzik- vágta rá meglepetésemre az öcsém. Nem akartam letámadni ott helyben Austin előtt, amiért elfogadta az ajánlatot, szóval csak mosolyogtam és bólogattam, mint valami idióta.
- Értetek küldöm Justint kocsival, hogy ne kelljen gyalogolnotok- mondta.
- Ne!- kiáltottam fel, amikor eszembe jutott a kopott bejárati ajtónk a rozsdás kapuval.
- Ne viccelj már Zo, tudod ki fog sétálni- mondta Brian- Majd ott találkozunk, szia!- rángatott el Austin elől.
Igazából már nem is emlékeztem, hogy mikor váltunk mi ilyen jó barátokká Austinnal.
A Plázás incidensünk erősen él még bennem, azonban mikor békültünk ki, és hogyan... Sejtelmem sincs. A lényeg, hogy mindent elmondtunk utána egymásnak, megmutattam a környezetet, ahol éltem, és természetesen a családi körülményeimet is felvázoltam.
Azonban nem akartam, hogy ezt Justin is meglássa. Szégyelltem.
Otthon befejeztem nagy nehezen a bejglit, míg Brian karácsonyi zenéket írt ki egy CD-re.
Annyira jó volt, hogy egy gonddal kevesebb lett: Brian megjavult. Régebben annyira titkolózott, elzárkózott... Néha az is megfordult a fejemben, hogy bogyózza magát...
Szóval szépen megterítettem 3 személyre- bár nyilvánvaló volt, hogy apa nem fog itthon tartózkodni 1 órakor- és beraktam az ajándékaimat a karácsonyfa alá.
- Brian, gyere!- kiáltottam a szobájába.
Rendesen belakmároztunk a szegényes ebédünkből, megvágtam a bejglit, és amikor már egy szufla se fért belénk, akkor megengedtem Briannek, hogy kibonthassa az ajándékát.
Mint valami éhező vadállat, úgy tépte le a Micimackós csomagolópapírt az ajándékáról.
Mikor meglátta mi az, elnevette magát:- Mintha tudtad volna!
Feltartotta az égbe a sípcsont védőjét.
Gyorsan levette a következő ajándékáról is a csomagolópapírt. Úgy éreztem, hogy visszatért a gyerekes izgatottsága.
- A képregény, amit akartam!- hüledezett - Ezt nem hiszem el. A Need For Speed legújabb kiadása- emelte magasba a kocsis PC játékot- Egy vagyonba kerültem neked- csóválta a fejét.
- Egyszer van karácsony- vontam meg a vállam.
- Igaz- felállt és előhúzott a zsebéből egy apró kis dobozkát- Nem nagy értékű. De szerintem nagyon jól fog állni neked- nyújtotta át.
Komolyan mondom, hogy teljesen meghatódtam. Egy karácsonyra se adott nekem ajándékot, amit nem is bántam, hiszen nem erről szól az ünnep. De most mégis annyira jól esett, annyira meglepett!
Levettem a bordó díszdoboznak a tetejét és egy ezüst csillogó gömb alakú fülbevalót találtam benne.
Nem érdekelt, hogy mit gondol Brian az ölelkezésről, nem bírtam magammal- megöleltem és szorítottam.
- Jó, jó, elég lesz!- adta meg magát.
Beraktam a fülembe a csodás ékszert, amikor kopogást hallottam.
Na itt van apa- futott át az agyamon és elindultam az ajtóhoz.
Felkészítettem magam lelkileg a látványra, ami legrosszabb esetben fogadhat. Reménykedtem, hogy talán most visszafogta magát és normális lesz.
Kinyitottam az öreg, elfáradt ajtót, ami hatalmas recsegéssel és nyikorgással tárult ki.
Tudom, tudom.
Ez az ünnep a megbocsátásról szól. A szeretetről. És hidd el, én próbálkoztam- ó, mennyit forgolódtam éjszaka emiatt!
De nem voltam képes feldolgozni a vele kapcsolatos információimat.
Elhagyott. Becsapott.
Ilyenkor kell észhez térnie? Ez túlontúl késő.
- Anya- nyögtem ki összeszűkült szemmel.
- Zoey, kérlek- könyörögve nézett rám.
- Anya, hát eljöttél!- hallottam Brian vidám hangját a hátam mögül.
Hirtelen úgy éreztem, mintha egy karót döftek volna a gerincoszlopomba. Lebénultam.
- Gyere csak be- tárta szélesebbre az ajtót Brian, rajtam keresztül átnyúlva.
- Nem- szűrtem át a fogaimon keresztül.
Akkor most ki kivel van?
Brian, az öcsém, akiért megteszek minden tőlem telhetőt, elhozza az ebédemre azt az embert, akit a világ végére küldenék?
Szép egy család.
Ekkor nyöszörgést hallottam az utcáról és némi káromkodást.
Már csak ez hiányzott.
Végülis... Teljes a család! Juhéé...
- Lilly- motyogta apám anyának címezve.
- Pakoljatok. Elviszlek titeket innen- mondta anya és belépett a házba- Ha tudtam volna...- és elcsuklott a hangja.
Brian elindult.
- Brian, nem mész te sehová vele!- mutattam anyára.
Brian megrázta a fejét:- De. Kérlek ,te is gyere!
- Brian, ha most elmész...-tudom aljas voltam, és soha nem szabadna érzelmileg zsarolni, de mentségemre legyen, hogy kétségbe voltam esve- Engem örökre elfelejthetsz.
Brian némán állt egy pillanatig.
- Ő az anyánk- mondta és bement a szobájába, ahol pár pillanat múlva újra feltűnt a hatalmas bőröndjével.
- Zoey, nem kötelezhetlek semmire. De kérlek gyere- mondta nekem anya.
Brianre néztem.
Nem.
Csak Őt ne!
Senki nem látja rajtam kívül, hogy ki valójában ez a nő?
Megakar fosztani mindentől. Most az öcsém van napirenden, akit gondolom nagyszerűen manipulált...
- Tűnj a házamból!- hallottam apám dühös hangját.
Ez az! EZ AZ!- szurkoltam neki a fejemben.
Anyám kérdőn nézett rám, majd miután hátat fordítottam neki, illedelmesen elköszönt és bezárta maga mögött az ajtót.
Apám zokogva- nem viccelek!- zokogva rogyott le az egyik közelben lévő kanapéra.
- Brii...aaaahhnn- dünnyögte.
- Térj már észhez!- kiáltottam rá dühömben- Miattad történt, hogy elvette tőlünk Briant!- mondtam, felkaptam a kabátomat és elindultam a hideg utcán.
Először nem tudtam, hogy hova is mehetnék. Elvégre karácsony van, mindenki a családjával van, a kávézók pedig zárva vannak.
Tudtam, hogy illetlenség ilyenkor zavarkodni, de muszáj voltam beszélni valakivel.
- Szia!- nézett rám boldogan Melissa- Úristen, mi a baj?- kérdezte tőlem, és beinvitált.
Odatelepedtünk a nappaliban lévő kandalló elé melegedni és elmeséltem neki mindent.
Melissa szorosan megölelt.
- Annyira sajnálom, hogy pont karácsonykor... - kezdett bele, de nem igazán találta a megfelelő szavakat.
Megráztam a fejem:- Semmiség. Gondolhattam volna, hogy készül valamire.
Melissa elkezdte tördelni a kezeit. Mindig ezt csinálja, ha van egy önálló véleménye, de fél kimondani. Tart attól, hogy megbánthat másokat. Ez annyira a jó szívére vall.
- Ne kímélj!- mondtam neki.
- Szerintem... Adnod kellene neki egy esélyt- bökte ki.
Némán meredtem magam elé.
- Úgy értem... Legalább próbálnád meg. Az emberek képesek változni, szóval szerintem hinned kellene neki- csak ültem és bámultam, mire Melissa odabigyesztette, hogy 'Ne haragudj!'
- Ugyan, Mel, dehogy haragszom rád. Ez csak... Annyira zavaros most.
- Elhiszem- mondta és beleharapott az ajkába.
Ránéztem az órámra. Rég készülnöm kellene Austinékhoz... Persze még ruhám sincs.
- Mi a baj?- kérdezte újra Melissa, hisz látta a döbbenetet az arcomon.
- Én csak... Megígértem Austinnak ,hogy elmegyek a szülei fogadására, de semmim sincs.
Melissa gondolkozott egy picit, majd mint akiben egy izzó világított volna fel, úgy világosodott meg.
- Gyere!- ragadott meg és felráncigált a szobájába.
Rám adott egy szürke térdig érő ruhát, ami deréktől az aljáig buggyos volt, felül pedig testhez simuló, bal oldalt egy fekete rózsával.
Eleinte nem tetszett, de ugyebár nem kívánságműsor...
A hajamat besütötte, ami egyszerűen káprázatosra sikeredett. A szemhéjamra szórt egy kis ezüstösen csillogó csillámport, a szempillámat pedig kifestette.
Belenéztem a tükörbe, és nem hittem el azt, amit látok.
Mintha egy új lány állna a tükörben.
Egy új lány, akinek nincsenek gondjai és mindent megtehet. Egy új lány, aki nem aggódik a holnap miatt és nem retteg a számlák sokaságától. Egy új lány, akinek mindene megvan, ami csak az élethez kell.
- Úristen... Hátborzongató!- mondta Melissa.
- Jó vagy rossz értelemben?- kérdeztem tőle.
- Határozottan jó.
Melissa egy erős,mély rózsaszínű ruhát vett fel, ami hasonló típusú volt, mint az enyém, csak nem rózsa díszítette, hanem egy masni kötötte össze a ruhát hátul, ami kihangsúlyozta vékony testét.
Picit megtűzte a haját, és elképesztő lett a végeredmény. Nem is értem, hogy lehet valaki ilyen ügyes...
- Szóltam Austinnak, hogy ne küldjön érted kocsit, és hogy Lauráékkal megyünk egy kocsival- mondta nekem Melissa miközben épp az ajkait varázsolta káprázatosan csillogó halvány rózsaszínűvé.
A következő fél órában elvégeztük az utolsó simításokat, majd egy dudaszó jelezte, hogy megjött értünk a "taxi".
Felkaptuk a szövetkabátjainkat magunkra és kiléptünk a jeges szeles időbe.
A kocsiban Laura és Matt elújságolta,hogy Chloé állapota javult, és hazaengedték az intézetből. Chad vezetés közben egy Rihanna számot énekelt, ami a rádióban ment.
Mikor odaértünk a GPS-be megjelölt adatokhoz, egyszerűen nem hittem a szememnek.
Egy hatalmas kovácsoltvas kapu kinyílt, miután Chad megmondta a nevét a kaputelefonba, egy hosszú út következett, ami egy kisebb erdőnek tűnt a birtokon belül.
Egy hatalmas kivilágított csontfehér ház előtt megálltunk, ahonnan egy inas átvette a slusszkulcsot Chadtől és elvitte a parkolóba a kocsit.
A hideg miatt gyors léptekkel indultunk el a bejárat felé.
Az előszoba minden felülete márvány volt. A padló, az oszlopok, az előttünk elterülő lépcső...
Leadtuk a kabátunkat a jobb oldalt lévő ruhatárba és a hangokat követve felmentük a lépcsőn az emeltre.
Egy olyan 3 méter magas fekete faragott ajtó tárva nyitva állt, amiben a báltermet véltük felfedezni. Egy fontoskodó pincérlány a helyünkre vezetett minket, ahol névtáblák alapján foglaltuk el a helyünket.
A terem kék és zöld színekben ejtette ámulatba a vendégeket. Az asztalon a fehér terítőt középét egy kék abrosz szelte ketté, amin mindenféle rostos üdítők, szénsavas és szénsavmentes ásványvizek, illetve különböző márkájú üdítők hevertek.
A székeket fehér selyembevonat fedte, amit alul egy zöld masni dobott fel.
Középen egy hatalmas színpadon néhány hegedűs és csellista hangolta barna hangszereiket, és szép lassan kezdett megtelni a terem.
Mikor szinte már minden helyet elfoglalt valaki, akkor a pódiumra vonult a vendéglátó család.
- Egy kis figyelmet szeretnék kérni!- szólt bele a mikrofonba Mr. Lockwood, Austin és Justin apja- Először is szeretettel köszöntök mindenkit a karácsonyi fogadásunkon, ami a drága feleségem nélkül- itt közelebb húzta magához Mrs. Lockwoodot- nem került volna megrendezésre. A programokról később pontos tájékoztatást fogok adni, de most nem húzom tovább a szót. Együnk jobbnál jobb falatokat, miközben a híres Fortissimo vonósnégyes kedveskedik nekünk hangulatos és klasszikus számokkal. Mindenkinek jó étvágyat kívánok!- fejezte be mondanivalóját, mire szabályszerűen tapsvihar tört ki, és néhányan- gondolom Mr. Lockwood kollégái közül- üvöltöttek és éljeneztek.
A szülők elől foglaltak helyet, azonban a gyerekek a barátaikhoz ültek le, így Austin hozzánk, Justin pedig az ő közelebbi barátaihoz.
Pár pillanat múlva meg is szólalt a karácsonyi muzsika, mely ebben a vonós összeállításban valóban kiválóan szólt.
A pincérek és pincérnők igyekezték feltálalni az ételt és mindenkinek jó étvágyat kívántak.
Előételnek kendermagos jérce volt salátafészekben, ami bámulatosan ínycsiklandozónak nézett ki, és éppen annyira volt finom.
A leves halászlé volt, amit én még eddig igazából nem is nagyon ismertem, szóval nem szedtem belőle valami sokat.
Közben a fiúk annyi viccet meséltek, hogy attól kellett félnem, hogy bármelyik percben a rámtörő nevetéstől az orromból fog visszaköszönteni rám az elfogyasztott étel, mint egyszer kiskoromban...
Volt ott még annyi hús, mint például a röfiborda panírban, vagy a grillről pattant csirke, de én a pulyka után, ami juhtúróval és baconnel volt háziasítva, egyszerűen nem bírtam enni.
Később Mr. Lockwoodnak sajnálatos módon közbejött valami, szóval kénytelen volt lelépni, de az előkelő fogadás kezdett partiba áthajlani.
A felnőttek és a fiatalok egyaránt egyre több alkoholt fogyasztottak el, a komolyzenét felváltotta egy banda, aki régi számokat adott elő.
Épp az ABBA egyik száma ment, amikor odafordult hozzám Austin és felkért táncolni. Eleinte aggódtam, hogy a lábára fogok lépni, vagy éppenséggel elbotlok a saját lábamban és magammal rántom, de hál' istennek semmi ilyen nem történt.
Észrevettem, hogy az anyukája egyedül ül a puncsos pult mellett és csak tetteti, hogy jól érzi magát.
- Hú, Austin, úgy érzem szükségem van egy kis puncsra!- kiabáltam a fiú fülébe.
- Oké, hozok neked!- mondta és már indult is volna, mire én karon ragadtam és odakiáltottam teljes erőmből, hogy NEM!, amitől szerintem egy pillanatra tanácstalanná válhatott, ezért gyorsan elkezdtem magyarázkodni:
- Nem szeretem, ha bárki kiszolgál. Van lábam, eltudok menni oda egymagam is- mosolyogtam rá- Várj meg az asztalnál.
Austin bólintott és el is tűnt.
Vettem egy mély levegőt és odamentem a puncsos pulthoz, majd félig töltöttem egy poharat.
- Mrs. Lockwood, tölthetek Önnek egy pohárral?- kérdeztem tőle a lehető legnagyobb udvariasságommal.
A nő elmosolyodott, amitől csak még ragyogóbbnak tűnt, mint előtte. Azokat a fiatalos vonásokat és a hatalmas őzike szemeit bárki megirigyelte volna tőle...
- Szólíts Barbarának, Zo!- mondta nekem.
Egy picit elgondolkozott, majd azt mondta:- Igen, igen, töltsél csak! Tudod kész röhej, de a puncs emlékeket idéz bennem- nevetett maga elé.
Odanyújtottam neki az italt és leültem mellé.
- Milyen jó volt fiatalnak lenni- meredt maga elé.
- Ugyanmár Mrs. Lockw... Akarom mondani Barbara. Hiszen olyan fiatalos vagy!- mutattam rá.
Tudtam, hogy örül a bóknak. Kihúzta magát a székben.
- Annyira jó, hogy Austin barátja vagy. Épp néztem, hogy milyen jól táncoltatok!- csillant fel a szeme- Tudod sokat mesélt rólad. Remélem egy nap majd ilyen felesége lesz, mint amilyen te vagy.
Most rajtam volt a pirulás sora.
- Nem vagyok én olyan jó, mint amilyennek állítja- eszembe jutott, ahogy Brian elhagyott... Ha jó lennék, most velem lenne... Gyorsan elűztem magam elől az emlékeimet.
- Nem tudom, hogy mondta e Austin, de annyi gondunk van. És tényleg annyira hálás lehetek neked...- egy picit megdöbbentem. Várjunk csak... Gond? Náluk? De hát gyönyörű házban élnek, a férje szemmel láthatóan szereti, a fiai bár nem jó tanulók, de kiváló sportolók- nem értem hol itt a probléma.
- Nem említette- motyogtam.
Barbara megrázta a fejét.
- A pénz, az a minden a mai világban. Mondják, hogy nem boldogít, de ez nincs így. Ahhoz, hogy boldog légy, nem lehetnek problémáid. Mármint úgy értem, hogy úgy nem lehet az ember boldog, ha nincs fűtés a házban, vagy nincs éppen villany. Úgy csak aggódik az ember, hogy miből fogja előteremteni a szükséges pénzt, és egyre csak emészti magát.
- Igaz...- eszembe jutott az otthoni környezetem, ami az itteninek a pontos ellenkezője.
- És annyi mindenen mentem át a fiúk- nézett az asztalunk felé, ahol Austin és Justin egymás mellett ültek és beszélgettek- Az egész életük abból állt, hogy a vitáinkat hallgatják...
Nem hittem a fülemnek. Vita? De hát a férje a pódiumon, amikor megnyitotta a fogadást, akkor annyira látszott rajta, hogy rajong a feleségéért. Vajon csak megjátszotta volna magát?
És ha visszaemlékezek... Austin soha nem mutatta semmi gondnak a jelét. Egyszer említette, hogy már nem bírta otthon, ezért eljött hozzám a Beth'-be meginni egy tejshaket, és akkor csak annyit mondott, hogy vitáztak egy picit a szülei.
Soha nem gondoltam volna, hogy nekik is vannak problémáik. Hiszen olyan minőségi ruhákat hordanak, és saját kocsit is kaptak a fiúk. A ház meg magáért beszél...
- Jaj, Zo, hát szólj rám! Össze-vissza fecsegek, és untatlak téged!- mosolygott rám.
- Jaj, dehogy is! Örülök, hogy megosztottad velem.
Ekkor az egyik pincér jött oda hozzánk, aki egyenesen Barbara felé fordult.
- Mrs. Lockwood egy kis gond támadt a konyhában, tudna segíteni?
- Hát persze- és már fel is pattant- Ha megbocsátasz- nézett rám bocsánat kérően.
- Csak nyugodtan!- és már én is talpon voltam. Visszamentem az asztalomhoz, ahol nem találtam semerre se Austint, se Laurát és Mattet, vagy mondjuk Melissát és Chadet.
Csak Justin ült ott egy ásványvizet a kezében tartva.
Eszembe jutott, hogy körülbelül 5 hónapja mennyire örültem volna ennek a helyzetnek: a fiú, aki tetszik végre kettesben lehet velem!
De változtak az idők.
- Értetek küldöm Justint kocsival, hogy ne kelljen gyalogolnotok- mondta.
- Ne!- kiáltottam fel, amikor eszembe jutott a kopott bejárati ajtónk a rozsdás kapuval.
- Ne viccelj már Zo, tudod ki fog sétálni- mondta Brian- Majd ott találkozunk, szia!- rángatott el Austin elől.
Igazából már nem is emlékeztem, hogy mikor váltunk mi ilyen jó barátokká Austinnal.
A Plázás incidensünk erősen él még bennem, azonban mikor békültünk ki, és hogyan... Sejtelmem sincs. A lényeg, hogy mindent elmondtunk utána egymásnak, megmutattam a környezetet, ahol éltem, és természetesen a családi körülményeimet is felvázoltam.
Azonban nem akartam, hogy ezt Justin is meglássa. Szégyelltem.
Otthon befejeztem nagy nehezen a bejglit, míg Brian karácsonyi zenéket írt ki egy CD-re.
Annyira jó volt, hogy egy gonddal kevesebb lett: Brian megjavult. Régebben annyira titkolózott, elzárkózott... Néha az is megfordult a fejemben, hogy bogyózza magát...
Szóval szépen megterítettem 3 személyre- bár nyilvánvaló volt, hogy apa nem fog itthon tartózkodni 1 órakor- és beraktam az ajándékaimat a karácsonyfa alá.
- Brian, gyere!- kiáltottam a szobájába.
Rendesen belakmároztunk a szegényes ebédünkből, megvágtam a bejglit, és amikor már egy szufla se fért belénk, akkor megengedtem Briannek, hogy kibonthassa az ajándékát.
Mint valami éhező vadállat, úgy tépte le a Micimackós csomagolópapírt az ajándékáról.
Mikor meglátta mi az, elnevette magát:- Mintha tudtad volna!
Feltartotta az égbe a sípcsont védőjét.
Gyorsan levette a következő ajándékáról is a csomagolópapírt. Úgy éreztem, hogy visszatért a gyerekes izgatottsága.
- A képregény, amit akartam!- hüledezett - Ezt nem hiszem el. A Need For Speed legújabb kiadása- emelte magasba a kocsis PC játékot- Egy vagyonba kerültem neked- csóválta a fejét.
- Egyszer van karácsony- vontam meg a vállam.
- Igaz- felállt és előhúzott a zsebéből egy apró kis dobozkát- Nem nagy értékű. De szerintem nagyon jól fog állni neked- nyújtotta át.
Komolyan mondom, hogy teljesen meghatódtam. Egy karácsonyra se adott nekem ajándékot, amit nem is bántam, hiszen nem erről szól az ünnep. De most mégis annyira jól esett, annyira meglepett!
Levettem a bordó díszdoboznak a tetejét és egy ezüst csillogó gömb alakú fülbevalót találtam benne.
Nem érdekelt, hogy mit gondol Brian az ölelkezésről, nem bírtam magammal- megöleltem és szorítottam.
- Jó, jó, elég lesz!- adta meg magát.
Beraktam a fülembe a csodás ékszert, amikor kopogást hallottam.
Na itt van apa- futott át az agyamon és elindultam az ajtóhoz.
Felkészítettem magam lelkileg a látványra, ami legrosszabb esetben fogadhat. Reménykedtem, hogy talán most visszafogta magát és normális lesz.
Kinyitottam az öreg, elfáradt ajtót, ami hatalmas recsegéssel és nyikorgással tárult ki.
Tudom, tudom.
Ez az ünnep a megbocsátásról szól. A szeretetről. És hidd el, én próbálkoztam- ó, mennyit forgolódtam éjszaka emiatt!
De nem voltam képes feldolgozni a vele kapcsolatos információimat.
Elhagyott. Becsapott.
Ilyenkor kell észhez térnie? Ez túlontúl késő.
- Anya- nyögtem ki összeszűkült szemmel.
- Zoey, kérlek- könyörögve nézett rám.
- Anya, hát eljöttél!- hallottam Brian vidám hangját a hátam mögül.
Hirtelen úgy éreztem, mintha egy karót döftek volna a gerincoszlopomba. Lebénultam.
- Gyere csak be- tárta szélesebbre az ajtót Brian, rajtam keresztül átnyúlva.
- Nem- szűrtem át a fogaimon keresztül.
Akkor most ki kivel van?
Brian, az öcsém, akiért megteszek minden tőlem telhetőt, elhozza az ebédemre azt az embert, akit a világ végére küldenék?
Szép egy család.
Ekkor nyöszörgést hallottam az utcáról és némi káromkodást.
Már csak ez hiányzott.
Végülis... Teljes a család! Juhéé...
- Lilly- motyogta apám anyának címezve.
- Pakoljatok. Elviszlek titeket innen- mondta anya és belépett a házba- Ha tudtam volna...- és elcsuklott a hangja.
Brian elindult.
- Brian, nem mész te sehová vele!- mutattam anyára.
Brian megrázta a fejét:- De. Kérlek ,te is gyere!
- Brian, ha most elmész...-tudom aljas voltam, és soha nem szabadna érzelmileg zsarolni, de mentségemre legyen, hogy kétségbe voltam esve- Engem örökre elfelejthetsz.
Brian némán állt egy pillanatig.
- Ő az anyánk- mondta és bement a szobájába, ahol pár pillanat múlva újra feltűnt a hatalmas bőröndjével.
- Zoey, nem kötelezhetlek semmire. De kérlek gyere- mondta nekem anya.
Brianre néztem.
Nem.
Csak Őt ne!
Senki nem látja rajtam kívül, hogy ki valójában ez a nő?
Megakar fosztani mindentől. Most az öcsém van napirenden, akit gondolom nagyszerűen manipulált...
- Tűnj a házamból!- hallottam apám dühös hangját.
Ez az! EZ AZ!- szurkoltam neki a fejemben.
Anyám kérdőn nézett rám, majd miután hátat fordítottam neki, illedelmesen elköszönt és bezárta maga mögött az ajtót.
Apám zokogva- nem viccelek!- zokogva rogyott le az egyik közelben lévő kanapéra.
- Brii...aaaahhnn- dünnyögte.
- Térj már észhez!- kiáltottam rá dühömben- Miattad történt, hogy elvette tőlünk Briant!- mondtam, felkaptam a kabátomat és elindultam a hideg utcán.
Először nem tudtam, hogy hova is mehetnék. Elvégre karácsony van, mindenki a családjával van, a kávézók pedig zárva vannak.
Tudtam, hogy illetlenség ilyenkor zavarkodni, de muszáj voltam beszélni valakivel.
- Szia!- nézett rám boldogan Melissa- Úristen, mi a baj?- kérdezte tőlem, és beinvitált.
Odatelepedtünk a nappaliban lévő kandalló elé melegedni és elmeséltem neki mindent.
Melissa szorosan megölelt.
- Annyira sajnálom, hogy pont karácsonykor... - kezdett bele, de nem igazán találta a megfelelő szavakat.
Megráztam a fejem:- Semmiség. Gondolhattam volna, hogy készül valamire.
Melissa elkezdte tördelni a kezeit. Mindig ezt csinálja, ha van egy önálló véleménye, de fél kimondani. Tart attól, hogy megbánthat másokat. Ez annyira a jó szívére vall.
- Ne kímélj!- mondtam neki.
- Szerintem... Adnod kellene neki egy esélyt- bökte ki.
Némán meredtem magam elé.
- Úgy értem... Legalább próbálnád meg. Az emberek képesek változni, szóval szerintem hinned kellene neki- csak ültem és bámultam, mire Melissa odabigyesztette, hogy 'Ne haragudj!'
- Ugyan, Mel, dehogy haragszom rád. Ez csak... Annyira zavaros most.
- Elhiszem- mondta és beleharapott az ajkába.
Ránéztem az órámra. Rég készülnöm kellene Austinékhoz... Persze még ruhám sincs.
- Mi a baj?- kérdezte újra Melissa, hisz látta a döbbenetet az arcomon.
- Én csak... Megígértem Austinnak ,hogy elmegyek a szülei fogadására, de semmim sincs.
Melissa gondolkozott egy picit, majd mint akiben egy izzó világított volna fel, úgy világosodott meg.
- Gyere!- ragadott meg és felráncigált a szobájába.
Rám adott egy szürke térdig érő ruhát, ami deréktől az aljáig buggyos volt, felül pedig testhez simuló, bal oldalt egy fekete rózsával.
Eleinte nem tetszett, de ugyebár nem kívánságműsor...
A hajamat besütötte, ami egyszerűen káprázatosra sikeredett. A szemhéjamra szórt egy kis ezüstösen csillogó csillámport, a szempillámat pedig kifestette.
Belenéztem a tükörbe, és nem hittem el azt, amit látok.
Mintha egy új lány állna a tükörben.
Egy új lány, akinek nincsenek gondjai és mindent megtehet. Egy új lány, aki nem aggódik a holnap miatt és nem retteg a számlák sokaságától. Egy új lány, akinek mindene megvan, ami csak az élethez kell.
- Úristen... Hátborzongató!- mondta Melissa.
- Jó vagy rossz értelemben?- kérdeztem tőle.
- Határozottan jó.
Melissa egy erős,mély rózsaszínű ruhát vett fel, ami hasonló típusú volt, mint az enyém, csak nem rózsa díszítette, hanem egy masni kötötte össze a ruhát hátul, ami kihangsúlyozta vékony testét.
Picit megtűzte a haját, és elképesztő lett a végeredmény. Nem is értem, hogy lehet valaki ilyen ügyes...
- Szóltam Austinnak, hogy ne küldjön érted kocsit, és hogy Lauráékkal megyünk egy kocsival- mondta nekem Melissa miközben épp az ajkait varázsolta káprázatosan csillogó halvány rózsaszínűvé.
A következő fél órában elvégeztük az utolsó simításokat, majd egy dudaszó jelezte, hogy megjött értünk a "taxi".
Felkaptuk a szövetkabátjainkat magunkra és kiléptünk a jeges szeles időbe.
A kocsiban Laura és Matt elújságolta,hogy Chloé állapota javult, és hazaengedték az intézetből. Chad vezetés közben egy Rihanna számot énekelt, ami a rádióban ment.
Mikor odaértünk a GPS-be megjelölt adatokhoz, egyszerűen nem hittem a szememnek.
Egy hatalmas kovácsoltvas kapu kinyílt, miután Chad megmondta a nevét a kaputelefonba, egy hosszú út következett, ami egy kisebb erdőnek tűnt a birtokon belül.
Egy hatalmas kivilágított csontfehér ház előtt megálltunk, ahonnan egy inas átvette a slusszkulcsot Chadtől és elvitte a parkolóba a kocsit.
A hideg miatt gyors léptekkel indultunk el a bejárat felé.
Az előszoba minden felülete márvány volt. A padló, az oszlopok, az előttünk elterülő lépcső...
Leadtuk a kabátunkat a jobb oldalt lévő ruhatárba és a hangokat követve felmentük a lépcsőn az emeltre.
Egy olyan 3 méter magas fekete faragott ajtó tárva nyitva állt, amiben a báltermet véltük felfedezni. Egy fontoskodó pincérlány a helyünkre vezetett minket, ahol névtáblák alapján foglaltuk el a helyünket.
A terem kék és zöld színekben ejtette ámulatba a vendégeket. Az asztalon a fehér terítőt középét egy kék abrosz szelte ketté, amin mindenféle rostos üdítők, szénsavas és szénsavmentes ásványvizek, illetve különböző márkájú üdítők hevertek.
A székeket fehér selyembevonat fedte, amit alul egy zöld masni dobott fel.
Középen egy hatalmas színpadon néhány hegedűs és csellista hangolta barna hangszereiket, és szép lassan kezdett megtelni a terem.
Mikor szinte már minden helyet elfoglalt valaki, akkor a pódiumra vonult a vendéglátó család.
- Egy kis figyelmet szeretnék kérni!- szólt bele a mikrofonba Mr. Lockwood, Austin és Justin apja- Először is szeretettel köszöntök mindenkit a karácsonyi fogadásunkon, ami a drága feleségem nélkül- itt közelebb húzta magához Mrs. Lockwoodot- nem került volna megrendezésre. A programokról később pontos tájékoztatást fogok adni, de most nem húzom tovább a szót. Együnk jobbnál jobb falatokat, miközben a híres Fortissimo vonósnégyes kedveskedik nekünk hangulatos és klasszikus számokkal. Mindenkinek jó étvágyat kívánok!- fejezte be mondanivalóját, mire szabályszerűen tapsvihar tört ki, és néhányan- gondolom Mr. Lockwood kollégái közül- üvöltöttek és éljeneztek.
A szülők elől foglaltak helyet, azonban a gyerekek a barátaikhoz ültek le, így Austin hozzánk, Justin pedig az ő közelebbi barátaihoz.
Pár pillanat múlva meg is szólalt a karácsonyi muzsika, mely ebben a vonós összeállításban valóban kiválóan szólt.
A pincérek és pincérnők igyekezték feltálalni az ételt és mindenkinek jó étvágyat kívántak.
Előételnek kendermagos jérce volt salátafészekben, ami bámulatosan ínycsiklandozónak nézett ki, és éppen annyira volt finom.
A leves halászlé volt, amit én még eddig igazából nem is nagyon ismertem, szóval nem szedtem belőle valami sokat.
Közben a fiúk annyi viccet meséltek, hogy attól kellett félnem, hogy bármelyik percben a rámtörő nevetéstől az orromból fog visszaköszönteni rám az elfogyasztott étel, mint egyszer kiskoromban...
Volt ott még annyi hús, mint például a röfiborda panírban, vagy a grillről pattant csirke, de én a pulyka után, ami juhtúróval és baconnel volt háziasítva, egyszerűen nem bírtam enni.
Később Mr. Lockwoodnak sajnálatos módon közbejött valami, szóval kénytelen volt lelépni, de az előkelő fogadás kezdett partiba áthajlani.
A felnőttek és a fiatalok egyaránt egyre több alkoholt fogyasztottak el, a komolyzenét felváltotta egy banda, aki régi számokat adott elő.
Épp az ABBA egyik száma ment, amikor odafordult hozzám Austin és felkért táncolni. Eleinte aggódtam, hogy a lábára fogok lépni, vagy éppenséggel elbotlok a saját lábamban és magammal rántom, de hál' istennek semmi ilyen nem történt.
Észrevettem, hogy az anyukája egyedül ül a puncsos pult mellett és csak tetteti, hogy jól érzi magát.
- Hú, Austin, úgy érzem szükségem van egy kis puncsra!- kiabáltam a fiú fülébe.
- Oké, hozok neked!- mondta és már indult is volna, mire én karon ragadtam és odakiáltottam teljes erőmből, hogy NEM!, amitől szerintem egy pillanatra tanácstalanná válhatott, ezért gyorsan elkezdtem magyarázkodni:
- Nem szeretem, ha bárki kiszolgál. Van lábam, eltudok menni oda egymagam is- mosolyogtam rá- Várj meg az asztalnál.
Austin bólintott és el is tűnt.
Vettem egy mély levegőt és odamentem a puncsos pulthoz, majd félig töltöttem egy poharat.
- Mrs. Lockwood, tölthetek Önnek egy pohárral?- kérdeztem tőle a lehető legnagyobb udvariasságommal.
A nő elmosolyodott, amitől csak még ragyogóbbnak tűnt, mint előtte. Azokat a fiatalos vonásokat és a hatalmas őzike szemeit bárki megirigyelte volna tőle...
- Szólíts Barbarának, Zo!- mondta nekem.
Egy picit elgondolkozott, majd azt mondta:- Igen, igen, töltsél csak! Tudod kész röhej, de a puncs emlékeket idéz bennem- nevetett maga elé.
Odanyújtottam neki az italt és leültem mellé.
- Milyen jó volt fiatalnak lenni- meredt maga elé.
- Ugyanmár Mrs. Lockw... Akarom mondani Barbara. Hiszen olyan fiatalos vagy!- mutattam rá.
Tudtam, hogy örül a bóknak. Kihúzta magát a székben.
- Annyira jó, hogy Austin barátja vagy. Épp néztem, hogy milyen jól táncoltatok!- csillant fel a szeme- Tudod sokat mesélt rólad. Remélem egy nap majd ilyen felesége lesz, mint amilyen te vagy.
Most rajtam volt a pirulás sora.
- Nem vagyok én olyan jó, mint amilyennek állítja- eszembe jutott, ahogy Brian elhagyott... Ha jó lennék, most velem lenne... Gyorsan elűztem magam elől az emlékeimet.
- Nem tudom, hogy mondta e Austin, de annyi gondunk van. És tényleg annyira hálás lehetek neked...- egy picit megdöbbentem. Várjunk csak... Gond? Náluk? De hát gyönyörű házban élnek, a férje szemmel láthatóan szereti, a fiai bár nem jó tanulók, de kiváló sportolók- nem értem hol itt a probléma.
- Nem említette- motyogtam.
Barbara megrázta a fejét.
- A pénz, az a minden a mai világban. Mondják, hogy nem boldogít, de ez nincs így. Ahhoz, hogy boldog légy, nem lehetnek problémáid. Mármint úgy értem, hogy úgy nem lehet az ember boldog, ha nincs fűtés a házban, vagy nincs éppen villany. Úgy csak aggódik az ember, hogy miből fogja előteremteni a szükséges pénzt, és egyre csak emészti magát.
- Igaz...- eszembe jutott az otthoni környezetem, ami az itteninek a pontos ellenkezője.
- És annyi mindenen mentem át a fiúk- nézett az asztalunk felé, ahol Austin és Justin egymás mellett ültek és beszélgettek- Az egész életük abból állt, hogy a vitáinkat hallgatják...
Nem hittem a fülemnek. Vita? De hát a férje a pódiumon, amikor megnyitotta a fogadást, akkor annyira látszott rajta, hogy rajong a feleségéért. Vajon csak megjátszotta volna magát?
És ha visszaemlékezek... Austin soha nem mutatta semmi gondnak a jelét. Egyszer említette, hogy már nem bírta otthon, ezért eljött hozzám a Beth'-be meginni egy tejshaket, és akkor csak annyit mondott, hogy vitáztak egy picit a szülei.
Soha nem gondoltam volna, hogy nekik is vannak problémáik. Hiszen olyan minőségi ruhákat hordanak, és saját kocsit is kaptak a fiúk. A ház meg magáért beszél...
- Jaj, Zo, hát szólj rám! Össze-vissza fecsegek, és untatlak téged!- mosolygott rám.
- Jaj, dehogy is! Örülök, hogy megosztottad velem.
Ekkor az egyik pincér jött oda hozzánk, aki egyenesen Barbara felé fordult.
- Mrs. Lockwood egy kis gond támadt a konyhában, tudna segíteni?
- Hát persze- és már fel is pattant- Ha megbocsátasz- nézett rám bocsánat kérően.
- Csak nyugodtan!- és már én is talpon voltam. Visszamentem az asztalomhoz, ahol nem találtam semerre se Austint, se Laurát és Mattet, vagy mondjuk Melissát és Chadet.
Csak Justin ült ott egy ásványvizet a kezében tartva.
Eszembe jutott, hogy körülbelül 5 hónapja mennyire örültem volna ennek a helyzetnek: a fiú, aki tetszik végre kettesben lehet velem!
De változtak az idők.
Úgy éreztem, hogy az érzéseim iránta kezdenek elapadni- jó, néha vannak kisebb fellángolások, de az szerintem mindenkivel elő fordulhat.
És kezdtem sejteni, hogy a legjobb fiú barátom iránt egyre többet érzek. Bár ezt még magamnak is féltem bevallani, hisz megfogadtam magamban még a tengerparti bulin, hogy soha nem akarok semmit majd Austintól. És lezártam magamban Justint is.
Úgy gondoltam, hogy az lenne a legcélszerűbb, ha mondjuk keresnék egy harmadik kiszemeltet, akinek semmi köze ehhez a testvérpárhoz.
Létezhet olyan ,hogy mind a két fiú iránt érzek valamit? Annyira össze vagyok zavarodva.
És mostanában Austin is olyan kedves hozzám...
De miket képzelek... Az olyan, mint én, soha nem tetszek senkinek valami okból kifolyóan. Nem vagyok az a nagy társasági ember, csak ha a közeli barátaimról van szó. Nagyon nehezen tudok feloldódni új közegben.
És eléggé unalmas vagyok... Túl sokat gondolkozok, és nem éppen vagyok a tettek embere.
- Mi újság, Zo?- fordult hozzám Justin.
- Ó, igazán semmi- hogy lehet egy ilyen közömbös választ adni?
Kicsit lejjebb csúsztam a székemen.
Ha Justinnal beszélek mindig zagyvaságokat hordok össze, és nem bírok egy ép mondatot se alkotni. Tuti azt hiszi, hogy nincs ki mind a 4 kerekem.
- És veled?- kérdeztem vissza.
Megvontam a vállát:- Igazából velem se történt semmi új.
Mosolyogtam és bólintottam, majd elkezdtem babrálni a terítővel.
- Nem tudod, hol van Austin?- kérdeztem tőle.
Egy pillanatig elgondolkozott, csak az után szólalt meg:- Valami Vanessával ment el valamerre.
Ez a név feltépett egy sebet rajtam. A tökéletes olajbarna bőrű, csinos Vanessa. Esélyem sincs ellene.
-Ó- feleltem.
- Volna kedved táncolni?- kérdezte tőlem.
Belenéztem a szemeibe:- Miért is ne?
És elmentünk a táncparkettre, én a vállára tettem a kezemet, Ő pedig a derekamra.
Komolyan mondom, életembe nem táncoltam annyira ügyetlenül, mint akkor.
Egy szám után mondtam is neki, hogy bocsánat én nem bírom tartani a ritmust, és inkább visszaültem a helyemre, ahol elátkoztam a lábaimat és közel jártam, hogy az asztalba verdessem a fejemet.
Annyira szerencsétlen vagyok!
És kezdtem sejteni, hogy a legjobb fiú barátom iránt egyre többet érzek. Bár ezt még magamnak is féltem bevallani, hisz megfogadtam magamban még a tengerparti bulin, hogy soha nem akarok semmit majd Austintól. És lezártam magamban Justint is.
Úgy gondoltam, hogy az lenne a legcélszerűbb, ha mondjuk keresnék egy harmadik kiszemeltet, akinek semmi köze ehhez a testvérpárhoz.
Létezhet olyan ,hogy mind a két fiú iránt érzek valamit? Annyira össze vagyok zavarodva.
És mostanában Austin is olyan kedves hozzám...
De miket képzelek... Az olyan, mint én, soha nem tetszek senkinek valami okból kifolyóan. Nem vagyok az a nagy társasági ember, csak ha a közeli barátaimról van szó. Nagyon nehezen tudok feloldódni új közegben.
És eléggé unalmas vagyok... Túl sokat gondolkozok, és nem éppen vagyok a tettek embere.
- Mi újság, Zo?- fordult hozzám Justin.
- Ó, igazán semmi- hogy lehet egy ilyen közömbös választ adni?
Kicsit lejjebb csúsztam a székemen.
Ha Justinnal beszélek mindig zagyvaságokat hordok össze, és nem bírok egy ép mondatot se alkotni. Tuti azt hiszi, hogy nincs ki mind a 4 kerekem.
- És veled?- kérdeztem vissza.
Megvontam a vállát:- Igazából velem se történt semmi új.
Mosolyogtam és bólintottam, majd elkezdtem babrálni a terítővel.
- Nem tudod, hol van Austin?- kérdeztem tőle.
Egy pillanatig elgondolkozott, csak az után szólalt meg:- Valami Vanessával ment el valamerre.
Ez a név feltépett egy sebet rajtam. A tökéletes olajbarna bőrű, csinos Vanessa. Esélyem sincs ellene.
-Ó- feleltem.
- Volna kedved táncolni?- kérdezte tőlem.
Belenéztem a szemeibe:- Miért is ne?
És elmentünk a táncparkettre, én a vállára tettem a kezemet, Ő pedig a derekamra.
Komolyan mondom, életembe nem táncoltam annyira ügyetlenül, mint akkor.
Egy szám után mondtam is neki, hogy bocsánat én nem bírom tartani a ritmust, és inkább visszaültem a helyemre, ahol elátkoztam a lábaimat és közel jártam, hogy az asztalba verdessem a fejemet.
Annyira szerencsétlen vagyok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése