5. fejezet -Chloé

Teljesen időzavarban voltam, mióta bekerültem ebbe az intézménybe.
Elzártak mindentől: az emberektől, a civilizációtól és a barátaimtól.
Barátok...
Ugyan, miről is beszélek? Nincs egy se. Mindet elűztem magam mellől. Az összeset.
Egy szörnyeteg vagyok. Nem győzi elégszer hangoztatni  kezeléseimen Mrs. Knight. Minden egyes nap egyre közelebb kerülök a szakadék szélére, ahol Mrs. Knight tárt karokkal várja az igazságot.
Többször megfordult a fejemben, hogy kikelek magamból, és kiabálok, hogy jogtalanul tartanak bent a pszichiátriai osztályon, esetleg felborítanék pár asztalt és széket, betörném az ablakot.
De ha teret engednék a lobbanékonyságomnak csak hosszabb távra tűznék ki a szabadulási időpontomat.
Inkább leadtam a büszkeségemből és többnyire azt teszem, amit az őrök elvárnak tőlem: viselem a fehér durva tapintatú "pizsamát", ami nekem erősen egyenruhás kinézetű, nem szólalok fel ok nélkül és tűröm a gúnyolódásaikat.
A legszörnyűbb az egészben, hogy valódi gondokkal küzdő betegekkel vagyok körülvéve. Természetesen ebédnél találkoztam pár olyan esettel, mint én- tehát jogtalanul tartják itt őket-, de ők másik osztályhoz vannak rendelve, szóval csak délben találkozhatok velük. Mondták, hogy a depresszánsok, amiket adnak, közel sem gyógyító szándékúak.
Rachel, aki szinte barátommá vált idebent, bevezetett az itteni életbe. Elmagyarázta a szinteket, és a gonosz orvosokat. Az ápolók követik a feletteseik utasításait, akik állandóan azt szajkózzák, hogy soha ne higgyenek egy őrültnek, ahogy ők neveznek minket, a pácienseket.
Szóval ha akarnánk se tudnánk elmagyarázni nekik, hogy jogtalanul vagyunk bezárva ide. Rachelt a mostohaanyja rakatta be 1 éve, emberölési kísérlet gyanújával. Természetesen egy szó sem volt igaz a vádakból, de Rachel apját oly annyira lehetett befolyásolni, hogy egy nap a lány azt vette észre, hogy már itt tölti mindennapjait.
Néha az apja próbálja meglátogatni, de az orvosok megmondták az ápolóknak, hogy olyankor mindig hivatkozzanak valamilyen sürgős és halaszthatatlan kezelésre, amit nem szakíthatnak meg csak azért, hogy beszélgethessen a lányával. Telefonon is próbálta elérni egy időben, de azt hazudták, hogy csak kiabálna és köpködne a telefonba, az új gyógyszere mellékhatása miatt.
Szóval ez a hely egy csapda. Az igazi betegekkel alig törődnek, minket, normálisokat, megpróbálnak tönkretenni.
Mindezt rengeteg pénzért.
De tegnap megkaptam a reményt, amelyért rég óta imádkoztam: eljött meglátogatni Laura és Matt.
Nem jöttem rá, hogy hogyan sikerült kijátszaniuk a recepcióst, hisz tisztán emlékszem az egyik kezelésemre, amikor Mrs. Knight azt mondta, hogy felejtsem el a családomat.
De biztosan volt annyi eszük, hogy nem Matt nevét diktálták be a látogató neve rublika alá.
Teljesen elszörnyedtem, amikor elolvastam a levelet, amelyet Matt írt. Természetesen nem tartottam meg, hisz itt bármikor elvehetik tőlem, és akkor minden fuccsba dőlne.
Egyenlőre követem a játékszabályokat: reggel rendbe szedtem magam, fogat mostam, ahogy a többiek, elmentem a reggeli száraz zsömlémért, és a májkrémes konzervemért.
Vártam és vártam.
De csak nem jött a felmentő sereg- pedig titokban még össze is pakoltam az utazómba azt a kevés dolgot, amit apa küldött be az egyik munkahelyi barátjával.
Délben minden pontosan ugyanúgy történt, mint mindig: elszörnyedve vettem el a napi adag ételemet, és leültem Rachel mellé, aki most is lógatta az orrát.
Nem mertem még neki se megemlíteni, hogy lehet, hogy ma látjuk egymást utoljára. De  valahogy csak utalnom kellene rá... Hisz annyit segített.
- Rachel... Ha egyszer kiszabadulok innen... Esküszöm, hogy segítek rajtad!- mondtam neki komolyan.
Rachel egy pillanatig megőrizte tartását, majd egy áradatként szakadt ki belőle a letagadhatatlanul keserű nevetés.
- Nincs rá mód, ne ringasd magad álmokba!- jegyezte meg és bekapott egy kanállal abból a... Igazából sejtésem sincs, hogy mi is volt az, amit eszünk, de vagy ez, vagy az éhhalál... (Rachel szerint volt már olyan, aki az utóbbit választotta...)
- Én bízok benne- feleltem halkan.
Ebéd után bementem olvasni a hálókörletembe, ahol már vártak a drágalátos ápolók.
- Vedd be szépen a gyógyszered- mosolygott rám egy tejfehér szőke hajú, középkoraiban járó nő.
Rámosolyogtam, és csak annyit mondtam: - Természetesen!- és már be is kaptam a pirulát, majd leöblítettem vízzel.
Mikor látták, hogy nyeltem egy hatalmasat megkönnyebbülve távoztak. Vártam egy picit, majd el mentem WC-re, ahol kivettem a nyelvem alól az oldódó keserű tablettát és  a beledobtam a toalettbe, majd lehúztam.
Letelepedtem az ablak alá és kinyitottam a következő novellánál a könyvet: Gogol egyik híres műve volt, a Köpönyeg. Ez a könyv rengeteg orosz irodalomból való novellát és egyéb alkotásokat tartalmazott. Magamtól biztos, hogy soha nem vettem volna a kezembe, de az unalom győzött.
- Chloé Bender, kérem pakoljon össze- jött vissza a szőke ápoló mosolyogva.
Annyira megörültem. Végre!
Gyorsan felkaptam az utazómat és már szaladtam is a keményen őrzött átjáró ajtóhoz, ahonnan egy folyosó nyílt, ami a recepcióhoz vezetett, így a külvilág felé.
Próbáltam felidézni magamban Matt és Laura arcát- végtelen öröm töltött el.
Teljesen simán átengedtek a folyosón, senki nem jött utánam, hogy visszarángasson, és senki nem ellenkezett.
Minden úgy történt, ahogy elképzeltem: Matt a recepciós pultnál állt és egy fehér lapot tartott a kezében, egy feltűnő, lila pecséttel.
Megöleltem, és teljes erőmből magamhoz szorítottam.
Nem szokásom sírni, nagyon ritkán mutatom ki a valódi érzéseimet- de úgy éreztem, hogy ezen a bizarr helyen ez is megengedett.
Matt elvette tőlem a kis bőröndömet, és elindultunk az automata nyílászáró felé.
Újra a való életbe lépek ki, újra élni fogok!- futott át az agyamon.
És amikor kiléptem, valóban teljesen átjárt a szabadság érzése. Innentől kezdve én diktálok.
És akik a családomat, a barátaimat, és engem bántanak... Azok halottak.

***

Puha ágy.
Kényelem.
Szép lassan kinyitottam a szemem, attól tartva, hogy talán ez csak egy álom volt. Talán még mindig abba az őrültek házában vagyok.
- Soha nem lenne vége, ha állandóan szöknétek, Matt!- hallottam a konyha felől egy határozott női hangot. Laura.
Ez nem egy álom.
Tényleg itt vagyok!
Ott van apa kitömött szarvasfej tiarája, azon a bűn ronda fekete falapon. És ez a kanapé: minden szöszt felfogott, egy kiárusításon vették, mert szükség volt gyorsan egyre.
És a falon ott lóg az a kép, amelyen egy hajó éppen viharba keveredett, és a hullámok szinte olyan magasra csaptak, hogy a fedélzetet komoly veszély fenyegette.
Egyik bútor sem illett egymáshoz, és erősen antik stílusú beütést keltettek.
Máskülönben annyira idegesített, hisz én a szép, csillogó, színben tökéletesen egymáshoz passzoló szobákhoz vagyok hozzászokva, és nem ehhez.
De most... Most ez jelentette nekem a mindent.
Én annyira örülök,hogy itt lehetek, legszívesebben ugrándoznék, de nincs erőm. Gyenge vagyok.
Talán szólni kellene Mattnek, hogy eszméletemnél vagyok. Biztos a kocsiban bóbiskolhattam el, Ő pedig becipelt a nappaliba. Annyira Mattre vall...
Lehunytam a szemem és hallgatózni próbáltam.
- De látod, hogy mire képesek! És apa... A családunk...- ez a hang határozottan egy fiúé volt. Egy fiúé, aki rettenetesen aggódik és fél. Egy fiúé, aki tart a holnaptól és állandóan a háta mögé tekinget. Egy fiúé, aki kilátástalan helyzetbe került, és nem tudja, mi tévő legyen.
Odaakartam menni, és olyan erősen megölelni, mint a recepciós pult előtt. De képtelen voltam. Végtelenül gyengének éreztem magam. Mi történt velem?
- Matt... Együtt megoldjuk, rendben?- egy székcsikorgás. Biztos Laura felállt és átölelte a bátyámat.
Szünet.
Néma csend.
Mi történhet?
Lehet, hogy mégis az agyam viccelt meg, és ez csak egy álom volt. Ha kinyitom újra a szemem ,akkor visszatérek a pokolba. A kínzás házába.
- Megnézem Chloét- motyogta halkan Laura, és már hallottam is a lépteit.
Milyen valóságos álom- ki gondolta volna, hogy ekkora fantáziám van?
Éreztem, ahogy valaki feljebb húzza rajtam a takarót.
Nagyon óvatosan kinyitottam a szemem. És ott volt!
- Laura- próbáltam megszólalni, de inkább recsegésnek hangzott, az amúgy fülbemászó hangom.
- Pszt!- csitított el a szőke hajú lány- Pihenj, biztos gyengének érzed magad. Megpróbálom elmagyarázni: azok a gyógyszerek, amiket ott kaptál, romboló hatást idéztek elő benned. Gondolom reggel, délben és este kaptál belőlük. Azonban a szervezeted észrevette, hogy kimaradt az esti adag. A hiány előidézett benned egy szükségállapotot, tehát kívánja a kapszulát. Mivel nem kapta meg a megfelelő mennyiséget-jobban mondva semmit-, ezért megpróbálja előállítani azokat az anyagokat. Ezért érezhetsz erős fáradtságot és gyengeséget. Sejtéseim szerint körülbelül 2 nap múlva már minden regenerálódik benned, és újra a régi önmagad lehetsz teljes mivoltodban.
Egy kicsit soknak találtam ezt az információt, ami magyarázatot adott ugyan, de egyszerűen képtelen voltam befogadni. Laura próbálta leegyszerűsíteni a folyamatot, és köznyelvűre lefordítani, de én nem bírtam feldolgozni.
Lassan bólintottam egyet, mire szúró érzést véltem érezni a tarkómnál.
- Tudom, hogy kiköpted a gyógyszert. De a nyálad a nyelved alatt elkezdte oldani, és akaratlanul is bekerült a szervezetedbe- folytatta a magyarázatot- Nagyobb gond lett volna, ha valóban lenyeled Őket. Akkor feltételezéseim szerint, a hiányállapot egy túl nagy méretű dolgot generálna. A halált.
Ismételten megpróbáltam bólintani, picit óvatosabban, hogy ne kelljen újra éreznem a fájdalmat.
Lehunytam a szemem, mert nem bírtam tovább nyitva tartani.
Tudtam, hogy a lehető legnagyobb biztonságban vagyok.
Feladhattam tehát a harcot, és átengedhettem magam egy álomnak. Legyen meseszép, gyilkos, horror, rém, bájos, színes... Nem érdekelt.
Újra itthon voltam.
Csak ez az egy számított.