2012. május 17., csütörtök

19. fejezet

Capitoliumi farkas, i.e 450 körül. A szobor, noha etruszk mesterek alkotása, hamar Róma szimbólumává nőtte ki magát. A két ikergyermek alakjával a XV. század végén egészítették ki, az anyafarkas táplálta Romulus és Remus legendájának szemléltetésére - olvastam az ágyamban heverészve.
Végigfutott rajtam a hideg, habár odakint 30 fok körül jár a hőmérséklet.
Valóban ennyire unatkozok?- kérdeztem magamban magamtól és lapoztam egyet a hatalmas és meglehetősen nehéz súlyú könyvben.
Nemrég dőltem bele az ágyamba, mert azt se tudtam, hogy mit kezdjek magammal, annyira unatkoztam. Ám én olyan típus vagyok, aki csak úgy szimplán nem képes egy helyben feküdni, egy elkezdtem kutakodni a polcomon és így találtam rá erre az 5 kg-os könyvre, melynek a címe: Római művészet.
Elkezdtem lapozgatni, míg a figyelmem meg nem akadt a Paquius Proculust és feleségét ábrázoló festményen, melynek mozdulatai részletesen elemezve voltak, mint például a nő felső törzsénél, aki elgondolkozva, állához emelt tollal és fatáblás könyvvel a kezében kívánta hangsúlyozni műveltségét, mégis annyira merevnek tűnt.
Bezártam egy hirtelen mozdulattal a könyvet, melyet egy nagy csattanás kísért és elterültem az ágyon.
Elkezdtem agyalni azon, hogy meg kellene csinálnom pár mintafeladatsort az év végi vizsgákhoz, de annyira fáradtnak éreztem magam.
Töprengésemből az ajtó felől érkező kopogás rázott ki.
- Melissa- jött be a szobámba a nővérem, Jessica.
- Mondd.
- Chad vár rád lent, azt mondta, hogy megbeszéltétek.
A homlokomra csaptam a kezemet.
Hogy felejthettem el, hogy megígértem neki azt, hogy elmegyek vele ma a Beth'-be?
- Küldd fel- néztem a nővéremre és már fel is pattantam az ágyamról, hogy nekikezdjek kiválasztani valami elfogadható ruhát.
Kis idő múlva már meg is érkezett az előbb említett.
- Azt ne mondd, hogy nem készültél még el!- nézett rám.
- Akkor nem mondom- kikaptam a szekrényemből egy egyszerű ruhát, amibe barna és fehér minta keresztezte egymást kevés fekete nonfiguratív vonással keveredve.
Kifésültem a hajam és bekapcsoltam a hajvasalót.
- Ó, Mel, most kajak ki akarod vasalni a hajad?
- Jaj, sietek- néztem rá hatalmas bociszemekkel.
Chad leült az ágy szélére.
- Római művészet? Ez most komoly?- emelte az égbe a könyvet.
- Mert?- pirultam el.
- Laurából nézném ki, hogy ilyeneket olvas, nem pedig belőled- mondta ki meggondolatlanul, utána jöhetett rá mondandója félreérthetőségére- Nem úgy értettem...
- Én Laura nyomába se érhetek, és nyugi tudom, hogy nem vagyok éppenséggel valami művelt- feleltem, bár egy picit azért rosszul esett.
Villámsebességgel kivasaltam a hajamat, a frufrumat kifele bodorítottam és már indulhattunk is.
Chad autója odalent várt ránk, bevágódtam az anyósülésre és bekapcsoltam a rádiót, melyből Lykke Li egyik száma szólt. Hangosabbra vettem a hangerőt és úgy haladtunk a Beth' felé.
A Beth' ajtaja zárva volt, hisz odabent légkondi üzemel, így nem lehet semmi nyitva. Mikor bementünk elhúztuk magunk előtt a gyöngyfüggönyt és egy kis csöngés jelezte jelenlétünket.
Leültünk egy üres 4 személyes asztalhoz.
- Szörnyű volt a hetem- mondtam Chadnek- Nem elég, hogy a tanárok sietősen próbálják bepótolni a lemaradást, hogy mindent átvegyünk az utolsó hónapokban, de még a dráma klub is rettentően sokat követel. És Erikkel nehezebb a munka, mint gondoltam volna...
- Ő énekes, nem színész. Nem értem, hogy miért őt választották...
- A napnál is világosabb: mert híres. Remélik, hogy többen jönnek el az előadásra, így növelve az iskola bevételét. Manapság minden a pénz körül forog.
Chad bólintott egyet.
- És az igazság az- néztem rá-, hogy nem fejeztem ki magam elég világosan. Nehéz Erikkel a munka, de nem miatta... Én vagyok tök béna, egyszerűen nem bírok koncentrálni, mert állandóan azon kapom magam, hogy ideges és dühös vagyok... Ott játssza az agyát!- tört ki belőlem, ami már 2 hete nyomja a lelkem.
Ekkor ért oda az asztalunkhoz Zoey Olson a zöld kis kötényében a fehér noteszával és a kezében tartott tollal.
- Sziasztok. Mit hozhatok?- fordult felénk.
- Nekem egy hatalmas kehely fagyit a kedvenceimből- néztem barátnőmre, aki miatt mostanában elég sokat aggódok.
Múltkor mentünk a Rejtély nevű kocsmaszerűségbe, ahol picit kirúgtunk a hámból, majd Justinnal hazamentek... És azóta teljesen szétszórt, ha beszélek hozzá, rám sem hederít, akár bombát is robbanthatnék mellette. Nem tudom, hogy illene e megkérdeznem, hogy mi bántja a lelkét, mert tudom, hogy sok problémája van, és nem szeretném, ha kínosnak érezné a helyzetet.
- Szintén- válaszolta Chad- Justin itt van?- kérdezte Zoeytól, akinek a kezéből kirepült a toll, egyenesen az asztalunkra.
- Justin?- kérdezett vissza sipító hanggal- Ha jól tudom most fog jönni...- nézett az ajtó felé, mely abban a szent minutumba nyílt ki és csodák csodájára az előbb említett személy lépett be rajta- Most.
Justin körbenézett a Beth'-ben, majd mosolyogva közeledett felénk, miután észrevette a társaságunkat.
- Sziasztok!- köszönt.
Odaakartam nyújtani Zo felé a tollat, de amint a barátnőm utánakapott, úgy esett ki a kezeink közül az íróeszköz.
- Ez nem az én napom- akart lehajolni a földre esett tollért, ám Justin is pont abban a pillanatban hajolt le érte és összekoccant a fejük.
- Várj felveszem- mondta nevetve és kinyújtotta a kezét, majd Zoey kezébe pottyantotta.
- Mindjárt hozom a fagylaltotokat- nézett ránk a lány, majd eltűnt a pult mögött.
- Mi ütött belé?- kérdezte Chad Justintól, aki leült mellé az egyik üres székre.
Justin megvonta a vállát.
- Nekem kell tudnom? Kérdezd inkább Melissát!- mutatott rám.
Felemeltem a kezem.
- Semmi ötletem nincs. Megpróbálom kideríteni- álltam fel a helyemről és odacaplattam a pulthoz, ami mögött Zoey sürgött-forgott.
- Hé, Zo!- hívtam fel a figyelmét rám.
- Mi az?- jött oda.
- Mi van ma veled?
- Semmi, semmi... Én csak nem pihentem ki magam...
- Zoey, ismerlek már rég óta... Mi a valódi gond?
- Jól van, elmondok mindent, de előbb hadd végezzek a munkával. 1 óra és szabadulok.
Visszasétáltam a helyemre.
- Chad, attól tartok ma se tölthetünk el sok időt együtt... Valami nincs rendben Zoeyval, és szeretnék vele lenni- mondtam neki.
- Semmi gond, úgyis edzésre kell mennem- vonta meg a vállát a fiú.
1 óra és rengeteg asztal letörlése után Zoey végre kiszabadult a munka fogságából, és karöltve indultunk el az egyik sétáló utcán, hogy kirakatokat nézegessünk, és közbe beszélgessünk.
- Emlékszel, amikor voltunk a Rejtélyben?- vágott bele a közepébe.
- Persze.
- Nos... Én kevésbé... Vagyis... Hát, ami utána volt arra nem igazán emlékszem.
- Amikor elmentetek Justinnal?
Zoey bólintott egyet- Beültünk egy másik szórakozóhelyre, ott Martinit iszogattunk, és én nem gondoltam, hogy nem emlékszek a dolgokra...
- De Justin ott volt veled végig, nem? Vigyázott rád.
- Ez a baj.
- Hogy vigyázott rád?
- Jaj, dehogyis! Hanem ami utána történt...
- Lefeküdtél vele?- torpantam meg.
Olyasmi válaszra vártam, mint például a Melissa, te jó ég, hogy juthatott ilyen eszedbe, de sajnos ilyen fajta mondatok nem hangzottak el.
- Nem tudom... Fogalmam sincs, hogy mire nem emlékezem... Szerintem csak foszlányaim vannak...Másnap hagyott ott egy cetlit, amiben az állt, hogy megőrzi a titkomat.
- Titkodat? Miféle titkodat?
- Mel, figyelsz te rám? Nem tudom!
- Bocsi, csak...- néztem magam elé- Nehéz felfogni, amiket mondasz.
- Nekem mondod? És nem is ez az egyetlen dolog, ami aggaszt. Ott van még Austin is.
- Austin Lockwood?
- Igen.
Hirtelen elmosolyodtam- Mondtam én, hogy nincs fiú és lány között barátság!
- Mel, jesszusom, de azok vagyunk!
- Akkor meg?
- Volt egy csókunk... De nem volt semmi szikra, semmi extra dolog...
- Nem érzel iránta semmit.
- Szerintem érzek, csak valami bezavar. Mert ha arra gondolok, hogy bárcsak vele lehetnék együtt, bárcsak a karjaiban tarthatna, bárcsak újra megcsókolhatna- nyúlt az ajkaihoz- De őt sem akarom elveszíteni.
Megfogtam a barátnőm kezét és odavonszoltam egy padhoz.
Szóval össze van zavarodva.
- Barátság, vagy előre nem látható kapcsolat?- tette fel a drámai kérdést- És mi zavar be?
- Mindenesetre jelenleg Justin fura üzenete a fő probléma... Miért nem kérdezed meg tőle?
Zoey lehunyta a szemét.
- Nem merem... Te tudod, hogy mennyire tetszett nekem Justin, míg meg nem ismertem Austint. És lehet, hogy mostanában nem ábrándozok róla órákat, de attól ő mindig fontos helyet foglal el a szívemben, bár nem is történt köztünk semmi. Egyszerűen csak iránta éreztem eddig a legtöbbet... Ám ezeket elfojtottam és legbelül reménykedtem, hogy Austin lépni fog, hogy mi boldogok lehetünk! De néha olyan nehéz... Ott dolgozok vele, egy levegőt szívunk, és komolyan mondom... Kívánom.
Elfojtottam egy halovány nevetést.
- Te nagyon a közepébe vágtál, Zo. Lehet, hogy csak azért akarsz Austinnal lenni, mert Justin nem lehet a tiéd? Mármint... Austin közel engedett magához, és te is közel engedted őt. Justinnal ez soha nem történhetett volna meg.
- Én is gondoltam már erre... Hogy pótolni akarom Justint, és ezt a tesójával lehetne a legjobban... De ezt csak az elején gondoltam. De miután megismertem őt igazából, egyáltalán ilyen eszembe se jutott! Én azért szeretem Austint, amilyen, és nem azért, ahogy Justinra hasonlít.
- Ez kegyetlenül bonyolult. Főleg, hogy testvérek.
- Csak nekem bonyolult.
- Ugyan már, Zo, te vak vagy?
- Ezt meg hogy érted?
Kihúztam magam a padon.
- Hát... Szerintem mindkettőjüknek tetszel.
Zoey határozottan megrázta a fejét.
- Austin rákérdezett Justintól, és nem tetszek Justinnak.
Megöleltem a barátnőmet.
- Lehet fájni fog, amit most mondok... De mi van, ha Austin nem az igazat mondta?
Zoey eltolt magától.
- Szerinted hazudik?
- Nevezzük füllentésnek. Tetszel neki. Megijedt, hogy nem őt választod. Képzeld bele magad az ő helyébe.
Barátnőm megrázta a fejét, majd egyenesen előre nézett az egyik fagylaltos bódéra.
Végül Zo hívást kapott az anyukájától, én pedig elindultam gyalog hazafelé a már számtalanszor végigjárt útvonalamon.
A levegő hirtelen lehűlt, a madarak mintha megbolondultak volna, és egy hatalmas hangyabolyba léptem majdnem bele- mi történik?
Mikor kigondoltam ezt, abban a pillanatban villámlott egy hatalmasat.
Előkaptam a telefonomat.
Innen még egy jó fél óra, míg gyalog hazajutok... Nagyszerű...
Felnéztem az égboltra, melyen csúnya sötét viharfelhők gyűltek össze.
Nem akartam senkit se zargatni, így úgy döntöttem, hogy ha elázok is, de gyalog megyek haza.
Egyedül a mérhetetlen hideg bosszantott, illetve, hogy felelőtlenül egy lenge ruhába jöttem el.
Nem sokkal 10 perc elteltével eleinte pár cseppet éreztem a bőrömön, majd annyira rákezdett, mintha dézsából öntötték volna.
- Ez az! Köszönöm!- kiáltottam az égre meredve a nagy semmibe.
A nagy mennyiségű esőtől alig bírtam nyitva tartani a szememet, és úgy éreztem, hogy valami nagy tengerben sétálok. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy leforgott előttem az életem: annyira fáztam, és azon csodálkoztam, hogy miért nem esek össze itt az utca közepén.
Egy pici résen láttam csupán, s azon sem mindig tisztán, de 2 hatalmas fényszóró közeledett felém. Az utolsó pillanatban tudatosult csak bennem, hogy egy kocsi tart egyenesen felém. A jármű hosszan dudált egyet, majd befékezett, én pedig annyira megijedtem, hogy sikerült eltanyáznom és a legnagyobb pocsolyába beleesnem.
- Megőrült kisasszony?- szállt ki a sofőr.
- Elnézést, én csak...- észrevettem, hogy egy feltűnően hosszú kocsiból pattant ki ez az ürge... Egy limuzinból!
- Kérem kisasszony, jobban vigyázzon magára!- tette össze a kezét a sofőr, mint aki az esti imához készült éppen- Jól van?
Felálltam.
- Ó, persze....
Ekkor lehúzódott a hátsó ablak:- Szállj be!- adta ki az utasítást.
Ránéztem a sofőrre, mert nem egészen értettem, hogy kinek is adta ki a parancsot.
- Kisasszony, megtenné, hogy beül a kocsiba?- kérte szépen a sofőr.
Nos, először az jutott eszembe, hogy anya mindig arra tanított, hogy semmi esetre ne szálljak be idegen kocsijába, még ha cukrot ígér, akkor se... Ekkor lehettem 10 éves.
De most itt állok 18 éves fejjel talpig vizes ruhában, és nem vágytam másra, csak egy száraz helyre.
Elindultam az autóhoz, mire odaértem az ajtót belülről kinyitották.
- Köszönöm!- mondtam.
- Semmiség- válaszolta csendesen a megmentőm.
Várjunk csak... Annyira ismerős nekem ez a hang...
- Erik- néztem rá.
- Kicsi a világ- dőlt hátra az ülésén.
Hirtelen felötlött bennem a gondolat, hogy kiszállok és inkább gyalog megyek haza. Mit árthat nekem egy kis eső?
De valamiért úgy éreztem maradnom kell.
- Julio, indítsa a kocsit!- adta ki a következő utasítást Erik Logan.
A kocsi elindult, rólam pedig nagy cseppekben folyt a víz. Rettenetes feszültség cikázott a levegőben.
- Bocsi, hogy összevizezem a kocsidat- böktem ki végül rekedtes hangon.
Erik megfogta a kezemet, és a tenyereimet maga felé fordította, hogy jobban szemügyre vehesse.
- Csúnyán néz ki- mondta.
- Tessék?- kaptam ki a kezeimet az övéiből... Még ha jósolni akart volna, vagy valami... Ez milyen udvarlás? Lehurrogja a kezemet... Hallatlan és pofátlan!
- A seb...
Megvizsgáltam én is a tenyeremet, amin fel volt szakadva a bőr és apró pettyekben vérzett.
- Amikor elestem- gondoltam vissza és Erik arcát fürkésztem. Meglehetősen nyugodt volt, és ez rám is áttevődött.
Eszembe jutott, ahogy szokták mondani, hogy minden történetnek 2 oldala van: én mégse hallgattam meg az Erik-féle változatot, pedig ő már számtalanszor próbálta elmesélni!
A haragom, ami mára már nem is jelentett semmit, teljesen belepte a gondolataimat. Jól mondta Erik azon a délutánon, amikor visszaért: Teljesen megvagyok őrülve.
- Mondd el- néztem a fiúra, aki erre csodálkozva nézett a szemeimbe...
- Nem fogsz kiugrani?- nézett rám a féloldalas mosolyával.
Éreztem a gúnyos megjegyzés mögött lapuló félelmet. Tudja, hogy képes lennék kiugrani a kocsiból...
Megráztam a fejem.
- Miért akarod hirtelen hallani az igazságot?
- Nem adtam neked esélyt. Pedig mindenkinek kell adnunk. Sajnálom, hogy olyan bunkó voltam...
- Semmiség... Nos, hol is kezdjem?
- Az elejétől...
Erik tekintete egy pillanatra üveges lett, annyira erősen próbált visszagondolni a múltba.
- Az ügynököm szerint kellett mellém egy sztárpár, aki szexi, okos és híres, hogy több legyen a rajongóim és követőim száma... Na meg hazavágta a hírnevemet az, amikor bejelentkeztem az iskolába... Természetesen én ezt elleneztem, nem is akartam, míg az egyik partin anya odalökte mellém ezt a lányt. Kénytelen voltam jópofát vágni a dologhoz, mert mit mondanának az újságok, ha rájönnének, hogy csak egy ál-barátnő? Szóval úgy éreztem, hogy sarokba szorítottak... Csak anyáéknak tudtam kifejezni a haragomat és a mérhetetlen dühömet, mert mondtam nekik, hogy én egyedül téged szeretlek... Azt mondták, hogy megoldják, hogy a lány minél jobban hasonlítson rád. Átfestette a haját, kontaktlencsét hordott... De ő nem te voltál. Chloé felhívott a buszbaleset után, de egyszerűen nem engedtek haza, te nem reagáltál vissza egy e-mailomra, illetve egy telefonhívásomra se... Elárulta még azt is, hogy megláthattál egy képet az egyik bulvárlapban és teljesen bedőltél neki... De hát nem hibáztatlak, ezt a látszatot akartuk elérni! Chloé később újból telefonált, sikerült hazalógnom és visszairatkoznom az iskolába. Elakartam neked mindent személyesen mondani... Egyszerűen nem hagytad, és kezdtem belefáradni.
Ott ültem csendben és csak bámultam őt tátott szájjal.
- Szóval igazam volt! Tényleg csak miattam vállaltad el azt az átkozott szerepet a színjátszókörben!- mutattam rá diadalittasan.
Erik elnevette magát.
- Semmit nem változtál.
- Miért mondod ezt?
- Elmondom életem legszomorúbb történetét, az okokat, amik elindították a háborút közöttünk, erre te csak az igazadra akarod fektetni a hangsúlyt.
- Pontosan. És nincs igazam?
- De, de... Neked mindig az van...
Odafordultam felé.
- Fel lehet azt ott húzni?- mutattam a pavilon felé, ami elválasztotta az első üléseket a hátsó ülésektől.
- Persze... Miért?
- Julio, kérem vegye hangosra a zenét és húzza fel a pavilont!- kiáltottam a sofőrnek, aki rögtön engedelmeskedett.
- Te.. Mi a...
- Elegem van a vizes ruhákból- vontam meg a vállam, majd mikor elhajítottam a ruhámat, odafordítottam Erik arcát az enyémhez és megcsókoltam. Eleinte gyengéden, majd egyre vadabbul.
Levettem róla a pólóját, kigomboltam a nadrágját... És minden megtörtént, aminek meg kellett történnie. Olyan dolgok, amiket soha nem fogok elárulni...







Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése