2012. március 4., vasárnap

9. fejezet

- Ez valami eszméletlen!- csapta a hóna alá a sílécét Zoey és picit feljebb tolta a síszemüvegét, hisz a magasban rendkívül erősen sütött a nap.
Egész nap a zöld jelzésű pályán tartózkodtunk, ami a kezdőknek szólt. A kéket, azaz a közepes nehézségű pályát csak holnapra tartogattuk.
- Én már a délutáni korcsolyázást várom- jelentette ki Melissa, aki éppen seperte le a nadrágjáról a havat, hiszen megint fenékre ült. Nem igazán érezte magát otthon a síelésben.
- Fog ez menni, nem olyan nehéz!- biztatta Laura, aki lecsatolta a síléceket a lábáról- Meg kell találnod az egyensúlyodat, és fontos lenne a te esetedben a lankadatlan figyelem.
Ekkor egy tenyérnyi méretű hógolyó tarkón talált.
- Hé!- kiáltottam fel és gyorsan elkezdtem leseperni magamról a havat, a következő pillanatban pedig már én is elkezdtem gyúrni egy hógolyót, hogy tisztességesen visszaadhassam a támadómnak.
Egyenesen Matt arcába repült a tökéletes ívű hógolyóm.
Matt pislogott kettőt, lekaparta az arcáról a hideg és kellemetlen fehér gyönyört, majd fülig érő mosollyal, drámai hangsúllyal azt mondta:- Ez háborút jelent- és a következő percekben mindenki gyúrogatta a hógolyókat, és életre menő harcot vívtunk.
Őrültek módjára szaladgáltunk körbe-körbe, néha egymás mögé bújtunk, hogy ne minket érjen a támadás.
Olyan felszabadultak voltunk, mint régen.
A kacarászásunkat messzire fújta a szél, hirtelen nagyon melege lett mindenkinek a szaladgálás közepette, de egy percre se álltunk meg.
Elbújtam egy bucka mögé, amikor észrevettem, hogy egy hullámos barna hajú lány hátrál felém lassan. Melissa. Milyen jól áll rajta az a szürke síruha...
Lehajoltam és a teljesen átázott kesztyűmmel felemeltem egy újabb adag havat és szép lassan elkezdtem gyúrogatni, majd vártam a megfelelő pillanatra. Úgy éreztem magam, mint egy oroszlán, aki a végtelenségig képes lenne szobrozni, csak azért, hogy megszerezze az életet jelentő táplálékot.
Majd vettem egy lendületet, megcéloztam a hátát éééés BUMM!
Szerencsétlenségemre Melissa éppen akkor fordult meg, amikor odaért a tökéletes ívű hógolyóm, így az teljes erejéből az arcának csapódott.
- Most ezt muszáj volt, Chad?- háborodott fel, lesimogatta az arcáról a fehér fegyvert, majd gyors léptekkel és fortyogó dühvel elindult a szállásunk felé.
Ez a kis incidensünk mindenkinek feltűnt, így jobbnak láttuk, ha berekesszük a mai hócsatánkat.
- Menni kellene nekünk is- szólalt meg Austin- Lassan indul a kisbusz a korcsolyapályára!
Zoey lehúzta a kezéről a vizes kesztyűjét és a zsebébe gyömöszölte.
- Mi még megyünk csúszunk párat- mondta Chloé, aki már rögzítette is a lábára a sílécet- Jó utat!- mosolygott felénk.
Így hárman- Zoey, Austin és jómagam- elindultunk az aviemore-i szállásunk felé követve Melissa lábnyomát.
Melissa...
Biztos nagyon megharagudhatott rám, de nekem semmi szándékosság nem állt a cselekedetem mögött. Az időzítésembe csúszott egy kis számítási hiba, és e végett pont abban a sugárzó arcában landolt az én tökéletesen megformázott hógolyóm.
De hiszen ott mindenki dobált mindenkit, nem értem ,hogy miért kellett ennyire felhúznia magát... De hát lányból van ő is...
- Vajon itt az erdőben élnek medvék?- töprengett el Zoey a mellettünk elterülő zöldessségbe bámulva.
- Menj be, nézd meg, és áruld el nekünk is- ugratta Austin, mire Zo összeszorított ököllel odasózott neki egy zsibbasztót a bal vállába, ezzel kifejezve, hogy nagyon nem tetszett neki ez a megjegyzés.
- Csak ugrattalak, na- ölelte meg Austin a lányt.
Egy fehér kisbusz állt a parkolóban- melyet külön erre a kitérőre béreltek, aminek az ajtajában egy tettre kész vörös hajú nő integetett és felénk ordibált:
- Csipkedjétek már magatokat, csak rátok várunk! Gyorsan öltözzetek át és indulhatunk!- kiáltotta, majd miután látta, hogy ugyanabban a lassú tempóban haladunk tovább, hozzáfűzte:- Szedjétek már a virgácsaitokat!
Megszaporáztuk lépéseinket, mikor beléptünk a meleg épületbe elfogott minket az olvadás érzése.
A helyiség meglehetősen csendes volt; a recepciós valamilyen újságot olvasgatott unottan, míg a biliárdasztalnál két kamasz próbált szabályosan játszani.
Zoey elkanyarodott jobbra, ahol a lányok szobája van, mi pedig a bal szárny felé vettük az irányt. Kinyitottam az ajtót, mely nem volt kulcsra fordítva. Meglepetésünkre már volt valaki a szobánkban.
Egy szőke hajú fiú matatott Matt utazótáskájában, majd mikor meghallotta a zajt hirtelen egyenesbe húzta magát.
- Te meg mit keresel itt?- kérdezte tőle Austin.
- Mattet- felelte a fiú közömbösen, picit mosolyra húzva a száját.
- A táskájában?- kérdeztem tőle felvont szemöldökkel.
Austin meg se várta a választ, letámadta a srácot pár hozzá intézett szóval:- Takarodjál kifele a szobánkból, vagy hívom a helyi hatóságokat!- megragadta a srác gallérját, mire az megjegyezte, hogy erre igazán semmi szükség, mire Austin kilökte az ajtón.
- Ez meg mi a fene volt?- kérdeztem tőle, miközben lehúztam a cipzárt.
- Fogalmam sincs. De meglehetősen különös volt...- jelentette ki, majd kibújt a cipőjéből. Én csak bólogattam, így jelezve, hogy teljes mértékig egyetértek vele.
- Ha visszajövünk az első dolgunk lesz szólni Mattnek ,hogy nézze át a cuccát- mondtam, majd átvettem a nadrágom és felkaptam a kinti, teljesen száraz fekete kabátomat.
Mikor Austin is elkészült kimentünk a társalgóba, hogy bevárjuk Zoeyt, aki pár perc múlva már fel is tűnt a folyosón egy hatalmas táskával az oldalán.
- Te mit hozol?- kérdezte tőle Austin.
- Kaját, ha megéheznénk- mondta, majd kiléptünk a hidegbe.
A buszon kevesen voltak, így körülbelül 5 szabad hely volt, többek között Melissa mellett is. Zoey el is indult a lány irányába, amikor Austin megszólalt:- Ó, Zo, nem ülsz most mellém?- kérdezte tőle.
- De, persze- mosolygott rá a lány, majd barátnőjéhez fordult, hogy megnézze, nem e gond e.
- Nyugodtan- felelte Melissa.
Itt az alkalom, hogy tisztázzam magam- futott át az agyamon.
- Leülhetek melléd?- kérdeztem. A lány nem válaszolt. Láttam az ablakban a tükörképét, ahogy rezzenéstelen arccal hallgatja, hogy mit is mondok neki. Gondolom épp nem akar tudni a létezésemről.
Megvontam a vállam és bevágódtam mellé, mire egyből felém fordította fejét.
- Te meg mit művelsz?
Körbenéztem, mintha azt nézném, hogy hozzám beszél e, majd mikor megbizonyosodtam a felől, hogy senki más nincs körülöttem könnyedén válaszoltam:- Leültem egy üres helyre.
- De hiszen van még 5 másik üres hely ezen kívül- támadt le.
Összeszedtem az összes türelmemet, és a lehető legkedvesebb hangon megkérdeztem:- Neked most mégis mi a bajod?
- A bajom?- kérdezett vissza Melissa összeszűkült szemekkel- Megdobtál.
- Ahogy a többieket is. Nem figyeltem arra, hogy kit találok el- mutattam rá.
- Chloét mégse dobtad meg- jegyezte meg halkan. Pont ekkor haladt el mellettünk Mrs. Tanner, hogy megszámolja pontosan hányan is vagyunk, tehát nem nagyon értettem, hogy mit is mond Mel.
- Tessék?- kérdeztem vissza.
- Lényegtelen- válaszolta a lány, majd besimította a füle mögé az egyik hullámos barna tincsét.
- Chloé most jött ki a javítóból, Matten kívül senki nem akarta megdobni hógolyóval- magyarázkodtam.
- Áhá- motyogta Melissa.
- Mi áhá?- értetlenkedtem.
- Tehát mégis nézted, hogy kit támadsz meg!
Lehunytam a szemem. Legszívesebben nevetni lett volna kedvem, ahogy Melissa most féltékenységi jelenetet rendez. Várjunk csak... Ez most valóban az lenne? Féltékenykedés?!
- Te kis majom...- mosolyogtam rá és a combjára tettem a kezem.
- Aj, Chad, mikor bírod már felfogni, hogy én nem vagyok kis majom, ahogy te nevezel?- mondta és lelökte a kezemet a combjáról.
- De hiszen kislánykorod óta így hívlak.
- Ez az! Én már nem vagyok kislány, Chad!- ezzel Melissa elfordult tőlem, újra bambán bámult kifele az ablakon, ezzel jelezve, hogy nem akar többet beszélni róla.
Üveges tekintettel magam elé bámultam. Hallottam ahogy elől Zoey kacag Austin éneklésén. Láttam ahogy mellettünk egy fehér vonallá folyik össze az út melletti hótömeg. Milyen békés ez a kietlen táj... Nem úgy, mint az én gondolataim a fejemben...
Ám hirtelen ez a nyugodt táj egy pillanat alatt teljesen felfordult.
- Kapaszkodjatok!- hallottam Mrs. Tanner rémült kiáltását elölről.
Nagyon erősen meg kellett kapaszkodnom, amikor egy hatalmasat fékezett a busz. Körbenéztem: mindenki elfehéredett kezekkel szorítja az előtte lévő ülést, csövet, vagy éppen azt, ami a keze ügyébe kerül.
A busz hirtelen zötykölődni kezdett, majd rengeteg fa- feltehetően fenyő- verte a busz tetejét, illetve karcolták az ablakokat.
Többen felsikoltottak, ám ezután következett a legrosszabb: a busz hatalmas lendületet kapva valami hegyoldalon száguldozhatott lefelé, amikor a kereke valamibe beakadhatott, és a busz először kibillent a bal oldalára, majd a tetejére, majd a jobb oldalára.
Mindenhonnan robbanásszerű hangokat hallottam: sorba törtek be az öreg ablakok. Ekkor néma csend volt, mindenki csak szorította a tárgyakat. Egy gyerek keze mégis megcsúszott az izzadt tenyere miatt, és mikor a feje tetejére fordult a busz, ő elengedte a csövet és lezuhant, majd követte a busz fordulatát.
Amikor a busz megállt mindenki elkezdte magát vizsgálni, elkezdtek mocorogni, mire a busz elkezdett megint lefelé csúszni. Biztos a friss hóról úgy csúszunk le, mint ahogy a víz a bőrről.
Mikor megállt ismételten a busz, Mrs. Tanner megkért mindenkit, hogy lehetőleg senki ne mozduljon, míg ő felméri a terepet. Néhány perc alatt visszatért, és az ablakokon keresztül kitudtunk mászni felfelé. Rettenetes volt így látni ezt a járművet. Az ülések váltak a lépcsőkké, az ablak pedig az ajtóvá.
- Kérlek titeket, hogy sorban haladva másszatok ki, de azért pörgősen, mert nem tudhatjuk, hogy sérült-e a busz!- adta ki az utasítást Mrs. Tanner, aki megpróbálta megőrizni a nyugalmát, ami valljuk be, egészen lenyűgözően ment neki.
Úgy voltam vele, hogy mi megvárjuk míg a nagy tömeg kimegy, csak ezután fordultam Melissa felé, aki lehunyt szemmel neki volt dőlve a busz falának.
- Gyere Melissa, most mi jövünk!- mondtam neki, de a lány nem nyitotta ki a szemét- Melissa- ráztam meg egy picit. Gyorsan a karjaim közé zártam és megpróbáltam vele együtt kimászni az üres buszból, de észrevettem, ahogy a csuklóm rettenetes fájdalmat jelez.
Nem törődtem vele. Ki kellett innen jutnunk.
- Segítsen valaki!- ordibáltam felfelé, az ablak irányába. Szerencsémre meghallották a hangom, és egy pillanattal később már hallottam is ahogy felettem mászkálnak.
- Mi az?- dugta be a fejét Austin.
- Melissa megsérült!- mondtam- Nem bírom egyedül kivinni.
2 fiú lemászott, majd közösen feladtuk a fenti 2 fiúnak.
Mrs. Tanner körülbelül 5 méterrel arrébb tanyáztatta le a menekülteket, mondván sose lehet tudni, hogy fel fog e robbanni a busz. Kerített egy plédet, melyre lefektettük Melissát, ő pedig elment a buszba, hogy megnézze nem maradt e senki ott.
Austin elment egy kidőlt fatönkhöz, amin Zoey ült és sírdogált.
Egyszerűen kihagyott az agyam, zárlatot kapott. Hirtelen nem jutott eszembe, hogy mi is a teendő Melissával. Láttam a homlokán a hatalmas lila foltot, melyből pici vér serkent ki.
Fogtam egy pici havat és nagyon lágyan elkezdtem az arcán elkenni. Tudom, őrülten hangzik, de valami azt súgta, hogy ezt kell tennem vele.
Szerencsémre Melissa lassan kinyitotta a szemét, majd felült.
- Mi történt?- kérdezte pislogva, majd felült hirtelen, mire megfájdulhatott a feje, mert odatette a kezét.
- A buszsofőr elaludt- mondtam neki.
Melissa bólintott. Az arca hirtelen teljesen egybeolvadt a mögötte lévő hóval, annyira elfehéredett. Elfordult tőlem az oldalára, az egyik kezével megfogta a haját, hogy ne lógjon az arcába, a másikkal pedig elhúzta a plédet, majd hányt.
Hogy gusztustalannak találtam e? Hogy felfordult e az én gyomrom? Meglepetésemre egyik sem. Inkább aggódtam érte, hisz ezeket akár agyrázkódás tüneteinek is lehetne tekinteni, ami nem valami vicces dolog...
Mikor befejezte, akkor odanyújtottam neki egy zsebemből előhorgászott fehér gyűrött papírzsebkendőt.
- Bocsánat- mondta és megtörölte a száját.
Ez annyira rá vall: azért kért bocsánatot, mert szerinte nem viselkedett megfelelően a jelenlétemben.
Odamentünk a fatönkre Zoeyék mellé.
- Mi a baja?- kérdeztem Austintól.
- Az a lány, aki nem bírt tovább kapaszkodni... Valószínűleg meg fog halni- suttogta Austin.
Hátraraktam a kezem, hogy megtámaszkodjam rajta, mert ez már nekem is sok volt. Ekkor éreztem újra a fájdalmat.
- Mi az?- nézett rám Melissa, aki már kezdett egyre jobb színben lenni. Megfogta a kezem és az ölébe rakta.
- Valószínűleg ficam. Az ízületi tokból az ízületi árokba csúszott ki a...- kezdett bele a magyarázatba Melissa, ám észrevette, ahogy Mrs. Tanner két kézzel integetve szalad a busztól és kiabál valami.
- Mit mond?- kérdezte Austin.
- Nem hallom.
Melissa rámeredt és a tekintete olyan volt, mintha fókuszálni próbált volna a szemével, hogy leolvashassa a szájáról a szavakat.
- Fu...-mondta hangosan- ...tár?- értetlenkedett.
Miért kiabálná Mrs. Tanner, hogy futár? Mi köze van az egész balesethez ennek?
- Futás- mondtam halkan, mire mindenki rám nézett értetlenkedve. Felpattantam, felrántottam Melissát- FUTÁS!- ordítottam el magam, mire mindenki ott hagyva a cókmókját elkezdett szaladni be az erdőbe.
Fogtam Melissa kezét, és szinte vonszoltam magam mögött, hiszen tudtam, ő nem bírna magától gyorsan futni jelenleg.
Austin és Zoey szintén kézen fogva haladtak- Zo egyből összeszedte magát, amikor felfogta az újbóli katasztrófát.
Hogy mit észleltem először? Én azt gondoltam volna, hogy ilyenkor a hangot hallják meg először az emberek, én mégis a fényre lettem figyelmes. Ez a fény olyan hatalmas volt, mintha a Nap pár méterre lenne a Földtől. Bevilágította az egész erdőt, és mintha ez lett volna a jel, hogy nincs értelem tovább futni, hanem vágjuk hasra magunkat.
Szegény Melissát szabály szerűen magammal rántottam, mire ő beütötte a lábát, majd összekuporodva a fejünk felé tettük a kezünket védelmezően.
És csak utána engedtem be a külvilágból érkező hangot a fülemen keresztül. Rettenetes volt. Olyan erőteljes, olyan félelmetes- mégis egyben csendes, hiszen semmi mást nem hallottam: megszűnt a madárcsicsergés, megszűnt a közeli vízesés csobogó hangja, megszűnt a körülöttem lévő hatalmas hangzavar, ahogy az emberek egymást támogatták. Megszűnt minden.
Percekig visszhangzott a fülemben ez a hatalmas erősségű robbanás.
Mikor minden visszatért a megszokottba, újra hallottuk a hangokat, Mrs. Tanner szólalt meg először:
- Na ha ezt nem vette észre senki, akkor én most váljak papagájjá!- többen kínjukban felnevettek, többen pedig mélyen hallgattak. Tudtam, hogy mit akar az idősödő tanárnő ezekkel a szavakkal kifejezni: a segítség hamarosan megérkezik. Legalábbis Ő ezt reméli.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése