2012. március 26., hétfő

12. fejezet

Reggel amikor készülök az iskolába általában bekapcsolom a tévét és kiválasztom a zenecsatornát, így nem lesz az a csend a szobámba, amit annyira rühellek.
A fésülködőasztalomnál minden reggel rendbe szedem a hajamat és felviszem a legalapvetőbb sminkem, ami a leheletnél is vékonyabb.
Ez a reggel is ugyanúgy alakult, míg nem lettem figyelmes egy dalra, melyet Demi Lovato énekelt. Rögtön feljebb vettem a tévén a hangerőt.
- Only silence as it's ending, like we never had a chance. Do you have to make me feel like, there's nothing left of me?
Imádtam ezt a számot ezelőtt is, de úgy éreztem, hogy eddig nem tudtam átérezni. Azonban most teljesen képes voltam azonosulni vele. A következő sorokat tiszta szívemből énekeltem a gyönyörű hangú énekesnővel együtt:
- You can take everything I have. You can break everything I am, like I'm made of glass, like I'm made of paper. And...
- Jesszusom Melissa, szörnyű ez a zene- rontott be Jessica a szobámba, mire én rögvest a távirányító után kaptam és lehalkítottam a készüléket. 
Jessica feltartotta a kezét, amibe egy nyaklánc lógott:- Ezt kölcsön vehetem?- kérdezte.
- Persze- mosolyogtam rá.
- Várjunk csak... Te mosolyogsz?- jött hozzám közelebb a tesóm és a homlokomra rakta a kezét, hogy megbizonyosodjon afelől, hogy nem e szenvedek lázban.
- Igen Jess, mosolygok!- toltam el a kezét- Ma van a meghallgatás a dráma körben, remekül kell szerepelnem!- magyaráztam neki. Jess aggódóan nézett rám. Pontosan tudtam, hogy mire gondol- kíváncsi volt, hogy tényleg túlléptem Eriken, vagy csak megjátszom magam. 
Egy picit még toporgott, majd arra az elhatározásra jutott, hogy még nem meri feltépni a régen begyógyult sebemet, ezért csak simán kiment a szobámból. 
És hogy mi történt velem?
3 hónapja két tragédia ért: az egyik a karambol volt, a másik a cikk, melyre Chloé hívta fel véletlenül a figyelmemet. 
Erik próbált többször is elérni a telefonomon, de soha nem vettem fel, az üzeneteit, illetve az elektronikusan küldött leveleit olvasatlanul kitöröltem, ahogy őt is az életemből- meg nem történtté akartam tenni az egész ügyet.
Rettenetesen össze voltam törve Erik miatt... Szörnyen éreztem magam... Becsapottnak, átvertnek, megszégyenítettnek, hülyének és még sorolhatnám... Annyi könnyet hullajtottam, hogy a papírzsebkendő gyártók az én részemről teljesen felvirágozhattak, hisz annyit vásároltam az utóbbi időben. A teljesítményem az iskolában rohamosan romlott, nem ettem, nem ittam- nem éltem. Nem érdekelt semmi, úgy éreztem, hogy megszűnt a világ. 
Laura és Zoey próbáltak kimozdítani a szobámból, de eredménytelennek bizonyult a kísérletezésük, másfél hónap múlva teljesen fel is adták a reményt, hiszen Laurának a versenyeire kellett gőzerővel koncentrálnia, Zoeyt pedig eltemette a munka a Beth'-ben. 
Egy ember tartott ki mellettem: Chad. Minden reggel eljött értem és elvitt az iskolába, majd délután hazafuvarozott. Néha megpróbált elcsalni gyorsétterembe, vagy moziba, de akkor dührohamot kaptam és a fejéhez vágtam mindenfélét, mint például, hogy Ő egy hatalmas bunkó, amiért nem bírja felfogni, hogy én már nem élek...
Ú, milyen beszűkült volt a látóköröm!
Ám tegnap este minden megváltozott. Egy kiadós szívszaggató sírás után, melyet a Szerelmünk Lapjai c. film váltott ki (tudni illik direkt olyan filmeket néztem, amik tele vannak szerelmi szálakkal és szenvedésekkel), egy dokumentumfilmet néztem. 
Egy férfiról szólt, aki egy születési rendellenességgel született: nincs karja és lába. Elmesélte, hogy néha amikor magára nézett elgondolkozott azon, hogy miket nem tud megcsinálni, és mennyi mindenről marad le az életben. Ki mondja az igazságot: sokszor az ember elkezd arra koncentrálni, hogy mi az amit szeretne, ha máshogy lenne, és mi az amit nem szeretne, ha lenne, és szinte elfelejti, hogy mi az, amije  viszont tényleg van.
Tudod hol tart ez a férfi? Van felesége, akiért teljesen oda van, teljesen boldog. Amit megtanultam tőle, hogy a türelem a legszebb egyben legnehezebb dolog. Volt egy olyan szólása, amin teljesen bekönnyeztem: amikor rájött, hogy nincs keze, amivel meg tudná fogni a felesége kezét- de ahogy múlt az idő, ő úgy tanulta meg fogni a szívét. 
Már itt 2 zsebkendőt elhasználtam, de ami ezután következett... Felültem az ágyon és úgy hallgattam a férfi szavait, melyek a tudatomba építették magukat:
- Félelmetes tudni, hány ember haragszik az életre amiatt, amije van... És mérges másokra- egy könny buggyant ki a szememből. Egyből megjelent előttem Erik Logan arca... Eddig gyűlöltem őt. De vezetett ez valami jóra? 
Körbe néztem. 
Te jó ég, hogy néz ki a szobám? 
Mi történt velem? 
Ekkor döbbentem rá, hogy mennyi mindent rontottam el: egy fiú miatt siránkoztam, miközben annyi feladatom lett volna. Hogy romolhatott le ennyire az osztályzatom? 
Ez nem volt más, mint szimpla hiszti.
Legszívesebben kétszer felpofoztam volna magam akkor és ott az ágyban.
Abban a tudatban aludtam el, hogy végig az életmódbeli változásaim jártak az eszembe. Mennyi mindent be kell pótolnom!
Szóval ma reggel hálát adtam az égnek, hogy a madarak az én ablak m párkányát választották ki, és nekem dalolták a változásról szóló muzsikájukat. A nap hosszan elnyúlt és vakítóan sütött, mely egy tökéletes nap kezdetét jelentette.
Egyszercsak dudálásra lettem figyelmes.
Felkaptam a táskámat, megnéztem magam mégegyszer a tükörben, fújtam magamra egy kis parfümöt és már szaladtam is az előszobába, ahol magamra kaptam a fehér bőrkabátomat.
Kivágtam a kocsiajtót és bevágódtam az anyósülésre. 
Chad már nyúlt is a kulcsért közömbös arccal, hogy elfordítsa, ám én gyorsabb voltam.
Teljes erőmből megöleltem és magamhoz szorítottam. 
- Annyira köszönök mindent!- mondtam neki- Végig ott voltál nekem...
- Te... Mi ütött beléd?- mosolygott rám. Láttam rajta, hogy mennyire boldog, amiért "visszatértem". 
- Rájöttem, hogy az utóbbi időben mennyire lúzer voltam... Úgy sajnálom!
Chad arcáról a vigyorgás egy pillanatra se tűnt el, a járomcsontjai erőteljesen kiálltak ennek következtében.
Az agya csak úgy zakatolt, szinte sugárzott a hirtelen érő meglepetésemtől.
Az iskolába menő úton elmagyaráztam neki mindent: a dokumentumfilmet, amely párosult a megbocsájtás fogalmával. A megvilágosodást, amikor ráeszméltem, hogy mennyire súlyos is a helyzetem, és a végtelen hálát, amit barátaim iránt érzek.
Az iskola is teljesen más színben mutatkozott előttem: az eddig zsúfolt és zajos folyosók fénnyel és barátságosan nevetgélő arcokkal teltek meg. A termek citromsárga fala megnyugvást árasztott, a festmények a híres költőkről, írókról, illetve a térképek azokkal a színesebbnél-színesebb vonalakkal otthonosabbá varázsolta a környezetet.
100 wattos vigyorgással léptem be a terembe, és egyből Laura és Zoey felé vettem az irányt, akik mint mindig, egy kis reggeli szaftos pletykálgatás közepette voltak.
- Szép jó reggelt!- mondtam nekik és magamhoz húztam őket egyszerre.
Laura kiszabadította a kezeim közül magát(nagy küszködés árán) és köhécselve, felgyorsult lélegzettel jegyezte meg a következőt:- A fekete bárányunk hazatalált.
Zoey ennek hallatán még jobban megörült:- Ez most komoly? Mármint... Mel, tényleg nem vagy annyira magad alatt?
Nevetve megráztam a fejem.
- Dehogyis, kis butuskáim. Először is bocsánatot szeretnék kérni a viselkedésemért- néztem rájuk bűnbánóan.
Ekkor toppant be Chloé Bender az ajtón és meghallotta az utóbbi mondatomat, melyet a barátnőimhez intéztem az imént- Miért kérsz bocsánatot?- jött oda hozzánk.
- Amiért annyira betompult az agyam- feleltem.
Chloé egy pillanatig elgondolkozott, majd olyan 10 másodperc múlva széles mosolyra húzta a száját, bár nekem egy kicsit megjátszott volt...- Nos, ebben az esetben köszöntelek köreinkben! Ha megbocsátotok, most el kell intéznem valamit...- mondta és amilyen gyorsan bukkant elő a semmiből, olyan gyorsan nyelte el a föld.
- Ez meg mi a fene volt?- kérdezte Zoey felvont szemöldökkel.
Laura megrázta a fejét.
- A sítáborban lett a régi önmaga... Amikor te kerültél mély pontra- magyarázta Laura, miközben megvizsgálta a körmeit, hogy egyenletes ívűek e- Újra olyan kígyó, mint ami egykor volt... Matt persze még mindig azt hiszi, hogy az ő húgocskája egy ártatlan angyal.
- Az emberek változnak Laura... És Chlo igazán aranyos tud lenni- kelt a fekete festett hajú ikerlány védelmébe Zo.
- Persze, hogy aranyos tud lenni Zoey. Ha akar valamit.
- Lányok...- szakítottam félbe őket, mert úgy éreztem, most nagyon nincs helye itt a zűrnek, bármilyen formájáról is legyen szó.
- Bocsi... Csak 3 hónapja nem vagyunk ezzel kapcsolatban egy véleményen...- próbálta lezárni a témát Zoey.
- Se veled, se Mattel- tette hozzá Laura.
- Talán, ha engednél a makacsságodból, és talán, ha nem lennél ennyire rossz indulatú, akkor te is látnád a valóságot!- állt fel Zoey, majd sarkon fordult és elment a terem másik végébe a helyére.
Laura pár néma percet töltött tátott szájjal, majd nyelt egy nagyot.
- Ebbe meg mi a fene ütött?- kérdezte tőlem drámaian magas hangon.
Tartózkodásomat kifejezve felemeltem a kezemet:- Nem szeretnék belebonyolódni.
És leültem én is a helyemre, majd elkezdődött az angol óra, mely viszonylag gyorsan eltelt- java részt ismételtünk, szóval nem volt valami izgalmas, viszont büszke voltam magamra, hogy hozzá tudtam én is szólni néhány dologhoz.
Ezt követte a testnevelés óra. Én Laurával mentem a lányöltözőbe, Zoey pedig Chloéhoz társult.
Órán fociztunk és a sors valahogy nagyon egymásra akarta haragítani a két barátnőt- külön csapatba kerültek, és életre-halálra menő versenyt vívtak. Végül Laura ügyeszségének, reflexeinek és gyors észjárásának következtében természetesen ők nyertek- amit még ebédnél és Zoey orra alá dörgölt.
Zoey csendben tűrte a kíméletlen szavakat, és egy szóval se feleselt vissza a támadó kedvű Laurának.
És igaz, hogy megfogadtam, hogy mennyire boldog leszek és minden szivárványban fog ragyogni, de a barátaim között lévő nézeteltérés rám is hatással volt- szinte vártam a nap végét.
- Szia Mel!- szaladt utánam Chad az iskola udvarán- Mit szólnál egy mozihoz?- kérdezte tőlem.
Megvontam a vállam.
- Fantasztikus ötlet lenne- mosolyogtam rá.
- Csak lenne?- nézett rám értetlenül a fiú.
- Sajnos igen... Holnapra rengeteget kell tanulnom, nagyon le vagyok maradva a többiekhez képest...- emeltem fel a karjaim között szorongatott könyvet szomorkásan- De mit szólnál a péntekhez?- ajánlottam fel.
- Péntek?- kérdezett vissza majd elgondolkozott, s mielőtt válaszolhatott volna Laura jelent meg.
- A pénteket emlegettétek?- nézett ránk- Nagyszerű ötlet, hogy együtt mozduljunk ki Chad!- bökte meg a bátyja vállát Laura, mire a fiú egy műmosolyt vetett rá és élesen lesütötte a tekintetét- És hova megyünk holnap?- nézett ránk érdeklődően.
- Moziba- feleltem közömbösen.
Laura jobban végigmért, majd megszólalt:
- Mit ácsorgunk még itt? Chad hozzad a kocsit, menjünk haza.
- Miért nem Mattel mész?- kíváncsiskodott.
Laura megrázta a fejét, mire a szőke hajzuhataga csak úgy szállt a szél könnyed szárnyával együtt.
- Hosszú történet- magyarázta- És nincs időnk.
Chaddel összepillantottunk, le se leplezve a meglepődésünket.
Laura és Matt annyira elválaszthatatlanok voltak a sítáborig- de ott volt valami vitájuk és azóta nem igazán vannak egymásért úgymond oda. Ha megpróbáltunk rá kérdezni tőle az okára, ő csak annyit mondott, hogy ez nem a mi dolgunk.
Ráadásul mostanában Laura feltűnően sok időt tölt együtt egy szőke fiúval, akit a táborban ismert meg. Ha jól emlékszem a neve Christopher... De ez csak egy kósza tipp.
Síri csöndben ültük végig az utat, mikor a házunkhoz értünk megköszöntem illedelmesen az utat és kipattantam a kocsiból.
Az anyósülés felőli oldalon lehúzódott az ablak és Laura dugta ki a fejét:
- Ó, Mel! Szombat reggel villásreggeli nálunk!- mosolygott rám bűbájosan. Ez nem meghívás volt, hanem figyelmeztetés, hogy feltétlenül számít a jelenlétemre - Ha gondolod hozhatsz valakit- tette hozzá gyorsan.
- Köszönöm, ott leszek, és nem viszek senkit.
- Pedig igazán rád férne egy barát- jegyezte meg, mire Chad erősen megmarkolta a kormányt és picit felszisszentett.
Laura egy pillanatra odafordította a fejét, majd visszatért a tekintete hozzám.
- Ezt nem bántáskép mondom, remélem tudod.
- Persze, persze.
- Induljunk már!- kérte Chad a húgát, miközben megigazította a visszapillantó tükrét.
- Szia Melissa!- ksözönt el Laura és már húzta is fel az ablakot.
Felemeltem a jobb kezem és integettem utánuk, majd a díszköves járdán a veranda felé vettem az irányt.
Benyitottam az üveges ajtón, az előszobában ledobtam a bőrkabátom, melyet már csak a kezembe cipeltem, beljebb érve pedig a táskámat a konyha pultra helyeztem.
Kinyitottam a hűtőt is kivettem belőle a lehűtött anya-féle limonádét és töltöttem magamnak egy pohárral.
- Töltesz nekem is?- szólalt meg mögöttem egy fiú hang.
Ugyan ki lehet ilyenkor?
Ebben az időtájban Jessisca még a főiskolán van, anya pedig a munkahelyén- ráadásul nincs ilyen mély hangjuk.
De legbelül pontosan tudtam, hogy kié ez a hang. Ám amikor megfordultam, hogy megbizonyosodjak a feltételezésemről, ügyetlenségemben kiejtettem az üvegpoharat a kezemből, ami egy hatalmas csattanás kíséretében szilánkosra tört.
- Melissa- jött közelebb a fiú.
Fekete haja most nem tüskékben végződött, hanem kócosan kuszálódott a feje tetején, melytől csak még sármosabb lett az arca, melyet pici borosta keretezett. A kék póló, amit viselt, csak még jobban kihangsúlyozta a tengerkék szemeit, illetve az izmos felsőtestét, mely rendkívül megváltozott.
Ismertem ezt a fiút.
És egy valamit már meg kellett volna jegyeznem róla: tud időzíteni- pont akkor toppant be az életembe, amikor a megbocsájtás napját tartom.
Lehajoltam és elkezdtem felszedni a nagyobb szilánkokat a padlóról, és megpróbáltam nem a fejéhez vágni a fejembe kavargó mondatokat és gondolatokat.
- Várj, segítek!- guggolt le mellém.
- Vigyázz, meg ne vágd magad!- figyelmeztettem elhaló hangon, hiszen még a végén képes és bepereli az egész családomat egy apró seb miatt...
Szótlanul feltakarítottuk a maradékot, végezetül pedig megmostuk a kezünket a nappali melletti fürdőszobában.
- Melissa- fordult felém Erik Logan- Bocsáss meg nekem- nézett a szemeimbe esdeklően.
Régebben én ezekért a szemekért mindent megtettem volna... De pont ugyanezek a szemek csaptak be, hazudtak nekem, ejtettek át és hagytak itt...
- Már megtettem... Pont tegnap- feleltem.
Erik arcán mosoly jelent meg.
- Nos, ez eléggé váratlanul ért...- vallotta be, majd megpróbált megölelni, de én elhúzódtam tőle.
- Megbocsátottam neked, de ez nem azt jelenti, hogy mi újra együtt leszünk...
Erik természetesen erre nem volt felkészülve. Hogy is lehetett volna? Mindig minden úgy alakul, úgy van, ahogyan ő azt eltervezi, és ahogy akarja. Kis ujját sem kell megmozdítania és az ölébe hull minden- mit számít ha közben valaki megbántódik, vagy éppen megsérül?
- Nem értelek... Ma reggel átutaztam érted a fél világot, koncerteket mondtam le...
Lehunytam a szemem.
- Szóval hatalmas áldozatokat tettél értem- szögeztem le- Most örülnöm kellene? 2 lány között csak nem eszedbe jutottam?!
Éreztem, ahogy könnyek szöktek a szemembe. A fenébe ezekkel a vacak könnymirigyekkel, mindig elárulják az érzéseimet!
Dühösen kiviharoztam a nappaliba, Erik pedig követett.
- De Melissa én szeretlek téged! És csak a hülye menedzserem miatt kellett a felhajtás körülöttem! Igazából semmi közöm azokhoz a lányokhoz, és egyáltalán nem jelentenek semmit.
- Ezt jó tudni- mondtam közömbösen, és egyenesen az előszobába mentem, ahol szélesre tártam az ajtót:- Akkor most szeretnélek megkérni, hogy ahol bejöttél, ott távozz...
- Igazából a hátsó ajtón jöttem be, mert nyitva volt...- mutatott a háta mögé Erik.
Vettem egy mély levegőt.
- Nem érdekel hol jöttél be, csak tűnj el az életemből!
Erik pislogott még kettőt, majd lassan elindult.
- Te teljesen meg vagy őrülve- szögezte le, felvette a napszemüvegét és kiment az ajtón.
Hihetetlen módon, most tudtam, hogy nem fogok visszaesni a zombi módba.
Előkotortam a konyhában lehajított táskámból a mobilomat és kikerestem a telefonkönyvből Chad nevét, majd megnyomtam a zöld gombot.
2 csörgés után fel is vette, picit álmosan beleszólt:
- Igen?
- Szia Chad, én vagyok az Melissa- néma csend. Gondolom most ébredt fel, és meg se nézte, hogy ki keresi őt, csak felvette a mobilját, így hát folytattam:- Nem tudnál átjönni most hozzám?
- De persze, 5 perc és ott is vagyok.
- Nyitva lesz az ajtó- mondtam neki és leraktam.
Felvittem az emeletre a táskámat, behajítottam a szobámba, majd elmentem az emeleten lévő fürdőszobába, ahol megmostam hideg vízzel az arcomat.
Szükségem volt a felfrissülésre.
Utána levettem a polcomról egy fekete borítójú könyvet, majd kényelembe helyeztem magam az ablakom párkányára épített padon és elkezdtem olvasni.
Körülbelül 30 perc telhetett el, mikor meghallottam a lépcső ismerős nyikorgását, amit lábdobogás követett, végül kinyílt a szobám ajtaja és a szőke hajú fiú tűnt elő.
- Mi a baj?- kérdezte.
- Itt járt Erik Logan- mondtam neki, miközben beletettem a könyvembe a könyvjelzőt, melyen az alábbi idézet volt olvasható: "A vidám szív a legjobb orvosság", majd felálltam és a helyére tettem.
Chad egy picit toporzékolt, nem igazán tudta, hogy most mit kellene mondania, vagy tennie.
- Elzavartam- foglaltam össze röviden.
Chad meglehetősen megkönnyebbült.
- Tudom, hogy azt mondtam tanulnom kell ma, de úgy érzem, hogy képtelen lennék... Nincs kedved eljönni velem a Plázába kínaizni?
Chad mosolygott, majd előhúzta a háta mögül a kezeit, melyben egy átlátszó nylon szatyor volt, melnyek az aljában 2 fehér műanyag doboz csücsült.
- Úgy éreztem, hogy ez jól esne...- magyarázkodott és kivette a szatyorból az egyik tároló edényt, majd felém nyújtotta.
- Ó, Chad... Nem kellett volna.
- Dehogynem! Jó étvágyat!- mondta és leült az ablak tövében lévő pad zöld matracára, majd jóízűen falatozni kezdett.
Annyira figyelmes és annyira aranyos... Nagyon kevés az ilyen fiú a mostani világban... Ő egy igazi kincs, én mondom.
És azok a barna szemei... Ha rám néz, én úgy teljesen zavarba jövök, mert úgy érzem, hogy teljesen átlát rajtam. Ráadásul az izmain mindig úgy domborodik a póló, hogy szinte már megszólal...
Ha vele vagyok, teljesen elfelejtem Eriket...
Ha vele vagyok, teljesen önmagam vagyok...
Ha vele vagyok, teljesen kizárom a külvilágot.
- Nem ma van a drámaklubban a meghallgatás?- fordította felém Chad O'Connor az arcát.
Nyeltem egy hatalmasat és magamban elátkoztam azt a feledékeny fejemet... Hogy lehet egy iylen fontos eseményről megfeledkezni? HOGY?


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése