- Akkor elrontanám az egész varázsát- feleltem óvatosan.
- Kérlek, kérlek, kérlek, kérlek!- kérlelt még mindig a szemét szorítva.
Odapillantottam a hirdetőtáblára: egy citromsárga A/4-es papír díszelgett rajta fekete betűkkel, körülötte körülbelül 10 diák alkotott egy kisebb csoportot- de ahhoz elég sokan voltak, hogy elérhetetlenné és megtekinthetetlenné tegyék a lapot. Többen közülük az olvasottak után tapsikolni kezdtek, voltak akik csalódott arccal vonultak el, és voltak olyanok, akik megvonták a vállukat, mintha nem is érdekelné őket egyáltalán az előadás.
Vettem egy mély levegőt és elindultam a drámatagok között.
A lap tetején hatalmas dőlt nyomtatott betűkkel díszelgett a CSAVAR felirat, mely a színdarab címe volt, közvetlenül alatta a darab tartalma volt olvasható zárójelben apró betűkkel, s ezt követte a darabban szereplők nevei, s mellette azok a nevek, melyek az előbbit megfogják testesíteni és életre kelteni.
CSAVAR
( Cassie Passmore az iskolai ranglétra legalján található, titokban teljesen oda van az iskola legmenőbb fiújáért- Ben Murrayért. Ben haverjai sokat cukkolják a lányt, ám egy fogadás következtében Ben szoros kapcsolatba kerül Cassievel, de csak ez után jön az igazi "csavar". A másfél órás előadást musical darabok teszik lenyűgözőbbé.)
Cassie Passmore - Melissa Morgan
Ben Murray - Erik Logan
...
Hogy fogom én ezt elmondani Mel-nek?
Egyáltalán mi a fenét keres itt Erik Logan?
Kiküzdöttem magam a diákok közül és lassan odalépegettem a még mindig szemszorító Melissához, aki izgatottan megkérdezte, hogy: -Na?
Megköszörültem a torkom.
- Van egy jó és egy rossz hírem...- kezdtem.
- Na neeeeeeeeeeeeee- vette le a kezeit a szeméről, s mikor hozzászoktak az érzékszervei a hirtelen rájuk törő világossághoz, hozzám fordult- Nem kaptam meg. Semmi gond, fel voltam erre készülve.
- Igazából...
- Ne magyarázkodj, komolyan mondom, hogy nem zavar! De most mennem kell- és már el is viharzott.
Én nyitott szájjal és kézzel álltam egy helyben, amikor valaki megszólított a hátam mögül.
- Te mit csinálsz itt, így, ebben a pózban?
Megfordultam és bezártam az ajkaimat. Austin mosolygott rám.
- Éppen próbáltam elmondani Melissának a jó és a rossz hírt, de nem várta végig, hogy elmondjam.
- És mik voltak azok?
- A jó az volt, hogy megkapta a szerepet... A rossz pedig, hogy...- ekkor valaki a nevemet kiabálta a folyosó túlsó végéből.
- ZOEY! ZOEY!- jött oda Laura, mikor észrevette Austint bólintott egyet felé, de nagyobb jelentőséget nem fordított rá- Ma mit szólnál ha jönnél velünk moziba? Eddig jön Chad, Melissa és felőlem ti is jöhettek.
Legszívesebben rá vágtam volna, hogy szívesen megyek, de ez nagy anyagi vonzattal járt együtt, melyben nem bővelkedtem jelenleg.
Austin észrevette a zavarodottságomat és gyorsan válaszolt helyettem.
- Sajnáljuk, de mi már terveztünk valamit közösen.
Laura bólintott egyet felvont szemöldökkel. Tudtam jól, hogy nem hiszi el az egészet.
- Mit?- billentette oldalra a fejét, melytől még kecsesebbnek tűnt.
- Mi el fogunk menni...- kezdtem bele a mondatba, majd Austinra pillantottam mosolyogva, bár legbelül sikítottam.
- Az állatkertbe- tett pontot a mondatom végére Austin.
- Gyanúsak vagytok ti nekem- mutatott ránk a mutatóujjával- Ti már nem csak barátok vagytok- mosolyodott el.
- Hogy mi?- prüszköltem a nevetéstől.
Ekkor tűnt fel a folyosón Justin, Laura megkocogtatta a vállát és megkérdezte tőle: - Szerinted sincs fiú és lány között barátság?
Justin végigmért minket, majd kisebb gondolkodás után megjegyezte:- De van- és már ment is tovább.
Laura kíváncsian tekintett a távolodó fiú után, majd rám tévedt a pillantása, ezután Austin következett. Az arcán látszott, hogy az agya mennyire zakatol.
- Kérek fényképet- szólalt meg végül mosolyogva- Bizonyítéknak- és már el is tűnt.
A homlokomra csaptam a kezem.
- Köszönöm- mondtam.
- Ugyan már...- el indultunk az ebédlő irányába, kivettünk egy-egy fehér tálcát és rápakoltuk a kaját.
Péntekenként a többieknek ilyenkor elfoglaltságuk van: Melissa újonnan Chaddel gyakorol a zeneterembe, Laura festő szakkörön tölti az idejét, Chloé pedig nyomtalanul eltűnik állandóan, így csak ketten szoktunk ebédelni Austinnal, meg néha csatlakozik hozzánk Justin is.
- Tudod, hogy ez mit jelent?- nézett rám mosolyogva Austin.
Megvontam a vállamat, mert nem igazán értettem, hogy mi jár éppen a fejében.
- Értelmesen töltjük a délutánunkat.
- Még pedig hol?- rakta le a tálcáját a másik oldalamra.
- Az állatkertben- feleltem az érkezőnek, aki történetesen Justin volt.
- Ma mentek?- nézett az öccsére.
Austin túlzottan beleszúrta a villáját a rántott csirkemellbe többször egymás után, majd késsel levágott egy darabot és a szájába kapta, miközben lassan, kimért mozdulatokkal bólintott.
- Mióta itt vagyunk azóta tervezem, hogy elmegyek oda- adta a tudtunkra Justin, majd az öccse tányérjára meredt, amiben a gyilkosság történt, melyet Austin vitt véghez- Te aztán eléggé feszült vagy.
- Ó...- tekintett Austin is a tányérjába- Csak kicsit rágós volt a hús, és ilyenkor mindig felhúzom magam.
Megtöröltem szalvétával a számat.
- Titeket is meghívott Laura a villás reggelire holnap?- nézett rám Justin.
- Persze. Náluk ez szinte hagyomány. Tavasszal kezdődik a szezon és körülbelül nyár végéig tart- magyaráztam, hiszen ez valóban az volt: egy hagyomány. Mióta az eszemet tudom ( és mióta barátságot ápolok Laurával) részt veszek ezeken az összejöveteleken. Igazából titokban mindig is imádtam őket- csodával töltött el állandóan a kifinomult felszolgálás, a merész és pikáns falatok, az ízvilágok, illetve a gyönyörű díszítés és az előkelő megjelenés.
- Akkor holnap találkozunk ott- nézett rám Justin az aranybarna szemeivel.
Elmosolyodtam és hirtelen olyan zavarba éreztem magam.
- Figyelj, nincs kedved csatlakozni hozzánk?- kérdeztem meg, mire hatalmas csörömpölés hallatszott Austin felől: a tányérjába ejtette a villáját, s hatalmas szemekkel meredt rám bocsánatkérően.
Justin is értetlenkedve figyelte Austin fura viselkedését, majd megvonta a vállát és visszafordult hozzám:- Az jó lenne, de mára vagyok beosztva a Beth'-ben.
- Értem... Nos, akkor talán legközelebb.
***
Leszálltunk a buszról, kidobtuk a kukába a feleslegessé vált vonatjegyet és jókedvvel indultunk el a bejárat elé, keresztül egy parkon, ahol egy elefánt szökőkút árasztotta magából a friss és hideg folyadékot. A kövezett járda szélén színesebbnél színesebb virágok vonzották oda a méhecskéket, a fűben pedig néhány mókust lehetett észrevenni.
Austin megvette a jegyet egy 5 perces sorban állás után, beérve az állatkert területére hirtelen túlcsorduló boldogság árasztott el.
Odaszaladtam a már régről jól ismert madárétel kiadagolóhoz és beledobtam a buszon előkészített aprómat a nyílásba, és elfordítottam a kart, mire a gépezetből hálásan 1 kiló barna táplálék szaladt egy szürkés zacskóba.
- Merre induljunk el?- nézett rám mosolyogva Austin.
- Természetesen jobbra!- tartottam ki a kezem a jobb oldalra mutatva- Arra vannak a madarak, először őket etetjük meg, mert nem fogom bírni 2 és fél órán keresztül cipelni a tápot.
Austin elnevette magát.
- Most mi van?- néztem rá értetlenül.
- Csak... Olyan aranyos vagy ilyenkor. Mint egy kislány.
Tudtam, hogy ezt jóindulatból mondta, de nem igazán szerettem ha kislánynak titulálnak. Ne érts félre, ki voltam békülve a külsőmmel: világosbarna hajammal eleinte nem voltam elégedett, de később rájöttem, hogy ez teljesen egyedi- amit pedig nagyon szeretek. Ehhez párosultak az éjfekete szemeim, melyek tükörből egészen közelről nézve annyira gyönyörűek voltak- ám messziről kicsit kancsalnak tűntem tőlük, ráadásul a lágy arcommal együttvéve túl babás a külsőm. Plusz a ruháim is elég lezserek voltak; imádtam az epres és katicás csatomat, ami alapból gyerekes.
Odasóztam a bal vállába Austinnak egy jobb egyenes zsibbasztót.
- Soha többé nem foglak dicsérni- nézett rám elkerekedett szemmel, majd elnevette magát és picit magához húzott, így körülbelül 5-6 darab táp lehullott a talajra.
Elindultunk a napsütésben, bár még picikét így is hűvös volt.
A telefonommal fényképeztem a madarakat, Austinnal ketten megetettük őket, majd a párducketrec előtt lévő öld padra leültünk pihenni és kinyújtani az alsó végtagjainkat.
Austin néhány perc múlva felpattant mellőlem és eltűnt, de kevés idő elteltével újra felbukkant kezeiben egy-egy kerek dobozos fagylalttal, és az egyiket felém nyújtotta.
- Remélem szereted a csokoládés-vaníliás fagylaltot keksz darabokkal és csokoládé öntettel- mondta közben.
- Ó, Austin, erre igazán nem volt semmi szükség- néztem rá kicsit elpirulva.
- Ne butáskodj már, ez csak fagyi.
Elvettem tőle és a kanállal már egy adagot a számba is tettem. Valóban kitűnő ötlet volt ez... Észre se vettem, hogy a szervezetem mennyire kívánta...
- Mellesleg igen, szeretem- néztem rá fülig érő szájjal.
- Ráhibáztam- vonta meg a vállát.
Belapátoltuk a fagyijainkat és még picit üldögéltünk egymás mellett élvezve a napsütést.
- Imádom a nagymacskákat- jegyeztem meg a párduc felé pillantva.
- Úgyszint.
A délután száguldó sebességgel telt, rég éreztem magam ennyire jól. Imádtam világ életembe állatkertbe járni, mert annyira nyugodt a légkör, és olyan harmónia uralkodik. Ami érdekes, hogy iszonyatosan féltem a kígyóktól, békáktól és egyéb gusztustalan bogártól, ám itt az üveg mögül csodálattal töltöttek el. Annyira érdekesek az állatok.
Mikor a fókákhoz értünk javában zajlott a fókashow, így csatlakoztunk a tömeghez a tribünön és mi is figyelemmel kísértük az előadást. Annyira édesek voltak! A piros-citromsárga csíkos labdát passzolgatták egymásnak, az egyik fóka "énekelt", hulahoppokon ugrándoztak át, tapsoltak egy-egy mutatvány után és csúszdáztak a vízbe.
- És most zárásként, szeretnék kérni egy önkéntest!- kiáltotta a fókák gondozója. Több gyerek jelentkezett, ujjongott, kiáltott... Többek között én is.
- ADAM, ŐT! ŐT!- kiáltotta mellettem Austin magasba emelve a kezemet, miközben ezerrel mutogatott rám.
Rám tévedt a gondozósrác szeme és elmosolyodott, majd kinyújtotta a kezét és elkezdett integetni.
- A világosbarna bőrkabátos lányt szeretném kérni!- mondta felénk.
Többen rám néztek.
Első reakcióm az volt, hogy megnéztem, hogy valóban én vagyok e a világosbarna kabátban. Mikor felfogtam, hogy valóban engem említett elindultam a lépcsőkön le.
- És most Sissy elfog búcsúzni!- mondta a közönségnek, miközben megfogta a kezem:- Ne félj!- súgta oda nekem, bár nem igazán tudtam, hogy mitől kellene tartanom, hiszen annyira édes állatok a fókák.
- Állj oda!- mutatott egy emelkedőre a srác.
Úgy tettem.
- SISSY!- nézett a fókára, aki abban a pillanatban kipattant a vízből és elindult felé- Puszi- adta az utasítást a gondozófiú.
A fóka odacsúszott mellém, feltámaszkodott egy magasabb emelkedőre, majd lehajolt hozzám és egy puszit adott az arcomra.
Egyből megcsapott egy bizonyos halszag, plusz nem igazán voltam felkészülve arra a hideg vizes cuppanóra, amit kaptam tőle, de ezek nem számítottak. Annyira örültem, és olyan jó volt! Ez egy olyan élmény, amit soha nem fogok elfelejteni!
- Gyere ide!- szólt nekem a fiú, mire odamentem mellé. Megfogta a kezem, magasba emelte és együtt meghajoltunk.
- Köszönöm, hogy megnézték!- mondta, mire a közönség elkezdte elhagyni az addigi ülőhelyét és őrültek módjára elindultak kifele.
- Mióta foglalkozol fókákkal?- kérdeztem a fiútól.
- Mondhatni születésem óta- mosolygott rám a fiú, majd egy falat halat odadobott az egyik fókának- Szia Austin!- fordult oda a megjelenő fiú felé- Kezet fognék veled, de tiszta trutyis vagyok.
- Semmi gond Adam.
- Ti ismeritek egymást?- néztem a két fiúra.
Adam elnevette magát- Még szép. Austin volt általános iskolába a legjobb fej- mondta, és most egy másik fókának dobott egy falat halt.
A mögötte lévő fóka, pedig a fejével megbökte a lábát, így jelezve, hogy ő kimaradt a potyakajából.
- Tessék Sissy, nem felejtettelek el- tartotta a magasba az eleséget, mire a fóka hátrahajtotta a fejét és kinyitotta a száját, majd várta, hogy landoljon benne az étel- Hogy van Justin?- nézett Austinra.
Austin megvonta a vállát, majd rám pillantott- Jól- válaszolta tömören.
- Összekaptatok?- kérdezte Adam, majd felemelt egy üres vödört a földről.
- Mondhatni.
- Egyszer eljöhetne ő is... Fogadjunk, hogy mióta ide költöztetek még nem is volt itt- Adam lehajolt és összeszedte a játékokat, amit a műsorban használt. A fókák időközben egy ajtó előtt sorakoztak fel, majd az egyik egy leírhatatlan hangot hallatott.
- Haver, ha megbocsátotok, nekem most rohannom kell, amint látjátok a fókák kezdik elveszíteni a fejüket- mutatott a sor felé- Örülök, hogy megismerhettelek... Öhm...
- Zoey- segítettem ki.
- Zoey- bólintott egyet- Gyertek el majd máskor is, és keressetek fel!- ezzel elvonult, mi pedig folytattuk a kirándulásunkat a jegesmedvék irányába.
Egyszerűen nem hagyott nyugodni Austin mondata... Mégis mit jelentsen az, hogy " Mondhatni..." Miért kaptak össze? Mióta az ismerőseim, azóta egyszer nem hallottam veszekedni őket (leszámítva amikor a számítógépezés miatt megy a harc, de az nem vészes, mert fél perc múlva lecsillapodnak a kedélyek).
- Min gondolkozol?- nézett rám Austin.
Megráztam a fejem.
Legszívesebben megkérdeztem volna tőle, de olyan pofátlanságnak éreztem...
- Csak bambulok- mosolyogtam vissza rá- Köszönöm- mondtam végül.
- Mit is?
- A délutánt. Ha nem jutott volna eszedbe, mikor Laura... Meg most ez a fókapuszi...
- Jó cuppanós lett. Biztos tocsogott a nyálban- kacagott.
- Hogy őszinte legyek, ja. De akkor is ez volt visszamenőleg a legjobb puszim!
Ekkor Austin lépett egy nagyot, így elém került, én pedig majdnem neki mentem, de még idejében megálltam. Felnéztem rá, egyenesen bele a szemeibe.
Ő is engem nézett.
Annyira közel álltunk, hogy éreztem ahogy emelkedik és süllyed a mellkasa. Annyira közel, hogy tisztán hallottam a légvételét, és éreztem ahogy az arcomba áramlik a kifújt levegő. Annyira közel, hogy elfelejtettem a külvilágot. Annyira, hogy letévedt a pillantásom az ajkaira, melyet pont akkor nyalt meg- a közelségtől még ellenállhatatlanabbá váltak a kecses íveivel és halovány színével.
Én... Annyira megkívántam...
Ekkor Austin jobb oldalra hajolt és adott egy puszit az arcomra, pont ott, ahol a fókától is kaptam, majd újra mellém szegődött.
- Sikerült túlszárnyalnom a fókát?- nézett rám pajkosan.
Miért nem csókolt meg? Talán fél a visszautasítástól... De hát én simán visszacsókoltam volna!
Megráztam a fejem.
- Közel sem- feleltem gyengéden, de legbelül remegtem a megemelkedett adrenalin szintemtől.
- Talán legközelebb- vonta meg a vállát, és elkacagta magát.
Azon kezdtem el morfondírozni, hogy ő nem érezte, azt amit én? Azt a vágyat... Olyan erős volt ,mint még soha...
Te jó ég, már megint mikről fantáziálgatok! Biztos én képzeltem már megint oda többet, mint ami valójában megtörtént. Ráadásul ő a legjobb fiúbarátom, és meg akarom mutatni Laurának, hogy igenis létezik lány és fiú között barátság.
Vegyük például Melissa és Chad kapcsolatát, ők is tök jól kijönnek egymással és csak barátok...
Ahogy én is az vagyok Austinnal...
És nekem amúgy is Justin tetszik... Vagyis ha jobban megnézem Austint... Akkor ő is...
Nem, nem, az lehetetlen. Nem tetszhet egyszerre ennyire két fiú... Nevetséges vagyok.
És visszatérve... Miért vesztek össze? Mi történt?
Hirtelen megálltam és magam mögé tekintettem, mintha mögöttem lenne a válasz.
- Jól vagy?- tette a vállamra a kezét Austin.
Bólintottam. Miért hazudok?
Megráztam a fejem. Austin felnevetett.
- Sejtettem. Bökd ki, mi zavarja a csőrödet.
- Miért vesztél össze Justinnal?- néztem rá komolyan.
Austin levette a vállamról a kezét.
- Miattad- felelte.
Hirtelen nem kaptam levegőt. Egyszerre keveredett bennem az értetlenkedés és a nevetés.
Ez az egész röhejes.
- Miattam?- értetlenkedtem.
- Aha- bólintott- Kérsz kürtöskalácsot?- nyúlt a zsebébe az aprópénz után, majd a sorba beállt.
- Te most komolyan megpróbálsz elszökni előlem?- mentem utána.
- Nem előled. A kérdéseid elől- suttogta.
Egyszerűen nem bírtam feldolgozni a hallottakat.
- Tessék?
- Aj, Zo... Most jönne az a rész, hogy miért vesztünk össze miattad. És erre nem akarok válaszolni.
- Én nem értelek- vontam fel a szemöldökömet.
- Sose baj- és odafordult az árushoz, mert ő következett a sorban- Egy vaníliásat szeretnék- mutatott rá az egyik kalácsra. Az eladó kiemelt egyet a sok közül nagy csörgés közepette és odanyújtotta Austin felé, mire a fiú a markába szórta az apró pénzt.
- Kérsz?- tartotta felém.
- Kösz, nem- feleltem lassan.
Most mi van? Mit titkolnak előlem, vagy mi folyik itt?
Úgy érzem, hogy lemaradtam valamiről. Mintha mindenki titkolna valamit...
A minap Melissa túlzottan jó kedvű volt, Erik váratlanul feltűnt, Matt és Laura kapcsolata kritikán aluli, ráadásul Laura titokban találkozgat szerintem valakivel, Matt pedig állandóan a telefonját bújja, vagy éppen a laptopját. Chloé mostanában rébuszokban beszél, és felettébb rejtélyes, Austin meg Justin összevesztek.
De ezek nincsenek kapcsolatban egymással, mégis olyan, mintha lenne összefüggés a dolgok között. Mintha én siklanék át egy tök logikus és egyszerű ügy felett...
- Azt ne mondd, hogy még mindig rajtunk rágódsz és keresed az okokat- bökött meg a könyökével Austin.
- Te nem érzed úgy, hogy valami itt nem stimmel?
Austin megint elkezdett nevetni.
- Egyet érzek... Ez a kürtöskalács isteni. Biztos nem kérsz?
Ebből csak annyit tudtam levonni, hogy Austin is benne van a dologban, bármi is legyen az.
És addig nem nyugszom meg, amíg a végére nem járok a dolgoknak...
A hat órási busszal hazajöttünk, majd elbúcsúztunk egymástól. Én úgy tettem, mintha haza fele tartanék, de közbe az egyik kis utcába lekanyarodtam, ami a belváros felé vezetett.
Nagy csilingelés kísért, amikor kinyitottam a Beth' ajtaját. A főnököm szerelte fel még tavaly ezt a feng-shuis csengettyűt az ajtó felé, mert szerinte vonzza a vendégeket, úgy érzi, hogy ez jelenti a kezdetet, hisz csilingel, ha új vendég érkezik, szóval számunkra ez egy jelzés értékű csengő.
Hogy őszinte legyek, eleinte mindig felpillantottam a csilingelésre, de egy év után teljesen hozzászoktam a hanghoz, és most már olyan fokig jutottam, hogy fel sem tűnik.
Odamentem a pulthoz és leültem a székre.
- Szia Zoey, hozhatok valamit?- jött oda Annabell, a kollégám.
- Ó, szia Anne, ha nem gond, akkor azt szeretném, hogy Justin szolgáljon ki- magyaráztam neki.
Annabell kacsintott egyet.
- Persze, most épp hátul van, mert pakol, de oda küldöm Nicket...- és már el is tűnt a színről Anne.
Egyenesen a kék lengőajtót figyeltem. Vártam, hogy nyíljon. Csak vártam és vártam. Vártam. Kezdtem kifogyni a türelmemből... Babrálni kezdtem a farmeromat... Rápillantottam a karórámra...
- Zoey? Hát te?- hallottam meg végre Justin hangját.
- Egy epres turmixra fáj a fogam- mosolyogtam rá kedvesen.
- Azonnal hozom.
Végignéztem, ahogy belerak pár epret a turmixba, hozzáad néhány kanál cukrot, felönti tejjel és a többit...
Végül egy keskeny pohárba kitöltötte, majd lökött bele egy élénkpiros szívószálat.
- Tessék- rakta le elém.
- Köszi- és már bele is kóstoltam- Üm... Ez finomabb, mint az enyém! Mi a titkod?
Justin elnevette magát (kísértetiesen hasonló volt a nevetése Austinéval).
- A speciális hozzávalóm- mondta.
- Mi az?
Justin körbenézett, majd közelebb hajolt hozzám és csendesen odasúgta:
- A szeretet.
- Dili- válaszoltam neki két nevetés közepette.
- Milyen volt az állatkert?- érdeklődött.
- Fantasztikus! Kár, hogy nem jöttél...- folyamatosan néztem az arcát, hátha elárul valamit.
- Igen, nagy kár... De mindig van következő alkalom.
Bólintottam egyet, majd ittam két kortyot a turmixomból.
- Nem is voltál ma beosztva dolgozni- tértem a lényegre.
- Tessék?- nézett rám elkerekedett szemmel.
- Nem voltál ma beosztva. Tudom, hogy nem... Itt van Nick, és mindig úgy vagytok beosztva, hogy vagy ő van itt, vagy te.
Justin elkezdte törölgetni mellettem a pultot.
- Kell a pluszpénz- szögezte le.
- Értem- mosolyogtam rá megint tündérien, bár tudtam, hogy hazudik.
Justin lecsapta a rongyot a pultra.
- Megtudtad, hogy összekaptunk Austinnal- nézett rám komolyan.
- Meg bizony.
- És azt is tudod, hogy miattad.
- Úgy van.
- Addig nem mész el, ameddig nem tudod meg a pontos okot.
- Egy tapodtat se mozdulok.
Justin lehunyta a szemét, majd megdörzsölte. Fáradtnak tűnt.
- Jobban örülnék, ha Austinnal beszélnétek erről- kezdte- Én csak annyit mondok, hogy a sors megismételte önmagát.
- Tessék?
- Sajnálom Zo, többet nem mondhatok- emelte fel védekezően a kezeit.
Megráztam a fejem.
- De nekem ennyi információ nem elég.
- Ismétlem, sajnálom, Zo- valóban szomorúnak tűnt a tekintete.
A szemem elkezdett kiszáradni. Nagyszerű... Elérzékenyültem... Hülye könnyek! Hülye hazugságok! Hülye élet!
Levágtam a pultra a turmix árát és sebesen elindultam a kijárat felé.
- Zo! ZO! ZOEY!- kiáltott utánam Justin, mire minden vendég hol rám, hol rá pillantott.
Eszem ágában sem volt, hogy megforduljak.
Kinyitottam az ajtót, mire megszólalt ismételten a csengő.
Hmmm... A csengő... Nem volt igaza a főnöknek, ez nem mindig a kezdetet jelenti... Hiszen nem csak akkor szólal meg, ha vendég érkezik. Ez egyben a véget is mutatja, hisz akik bejöttek, azok előbb-utóbb ki fognak menni.
Ezen gondolkoztam haza fele menet, miközben a sötétebbnél sötétebb utcákon haladtam végig, ahova még a lámpa fénye se esett. De kivételesen nem féltem. Dühös voltam mindenkire.
Egy lány nevetését véltem hallani a szemközti oldalról olyan 5 méterrel arrébb. Olyan ismerős volt ez a nevetés... Nem rendelkezik sok ember ilyen idétlen nevetéssel... Az ismerőseim közül csak Laura... De mit keresne Laura erre, a szálloda fele?
Ismételten győzött a kíváncsiságom és áttértem a másik oldalba, nem törődve azzal, hogy ismeretlenek is lehetnek az előttem lévők, és akár ki is rabolhatnak.
Mikor közelebb értem, a fiú a lányt az egyik ház falának lökte és úgy csókolta meg. A ház pont az egyik lámpa alatt volt, így ha akarnám láthatnám is a lány arcát. A baj csak az, hogy a fiú teljesen kitakarta.
- Ugye, hogy megmondtam?- kérdezte a fiú a lánytól, miközben végigsimított a lány haján, ami szőke volt...
- Mit?- ez tuti Laura. Ezer százalék...
- Hogy az enyém leszel, Laura- mondta a fiú és újra megcsókolta.
Ki ez a vad fiú és mit tett az én tökéletes barátnőmmel?
Matt miért hagyja ezt?
Odamentem a turbékoló párhoz, megkocogtattam a fiú vállát.
A fiú lassan oda fordította a fejét felém.
- Mi van?- kérdezte tőlem.
Ám én nem a fiút néztem, hanem a lányt, akinek az ingének a gombjai olyannyira ki voltak gombolva, hogy tisztán láttam a királykék melltartóját.
- Zoey?- nézett rám rémülten, majd sebesen elkezdte magát rendbe hozni.
- Te mit művelsz itt?- néztem rá értetlenül.
- Én... én... én csak...- kereste a szavakat Laura. Feltételezéseim szerint alkohol befolyása alatt állt. Hirtelen megfogta a kezem:- Kérlek ne mondd el senkinek! Mindent elrontanál!- nézett rám könyörögve.
Legszívesebben felpofoztam volna, hogy térjen már végre észhez, de valami volt a hangjában.
Régóta ismerem Laurát, és biztos voltam benne, hogy fog tudni kielégítő választ adni.
Bólintottam.
- Bízhatsz bennem.
Odasóztam a bal vállába Austinnak egy jobb egyenes zsibbasztót.
- Soha többé nem foglak dicsérni- nézett rám elkerekedett szemmel, majd elnevette magát és picit magához húzott, így körülbelül 5-6 darab táp lehullott a talajra.
Elindultunk a napsütésben, bár még picikét így is hűvös volt.
A telefonommal fényképeztem a madarakat, Austinnal ketten megetettük őket, majd a párducketrec előtt lévő öld padra leültünk pihenni és kinyújtani az alsó végtagjainkat.
Austin néhány perc múlva felpattant mellőlem és eltűnt, de kevés idő elteltével újra felbukkant kezeiben egy-egy kerek dobozos fagylalttal, és az egyiket felém nyújtotta.
- Remélem szereted a csokoládés-vaníliás fagylaltot keksz darabokkal és csokoládé öntettel- mondta közben.
- Ó, Austin, erre igazán nem volt semmi szükség- néztem rá kicsit elpirulva.
- Ne butáskodj már, ez csak fagyi.
Elvettem tőle és a kanállal már egy adagot a számba is tettem. Valóban kitűnő ötlet volt ez... Észre se vettem, hogy a szervezetem mennyire kívánta...
- Mellesleg igen, szeretem- néztem rá fülig érő szájjal.
- Ráhibáztam- vonta meg a vállát.
Belapátoltuk a fagyijainkat és még picit üldögéltünk egymás mellett élvezve a napsütést.
- Imádom a nagymacskákat- jegyeztem meg a párduc felé pillantva.
- Úgyszint.
A délután száguldó sebességgel telt, rég éreztem magam ennyire jól. Imádtam világ életembe állatkertbe járni, mert annyira nyugodt a légkör, és olyan harmónia uralkodik. Ami érdekes, hogy iszonyatosan féltem a kígyóktól, békáktól és egyéb gusztustalan bogártól, ám itt az üveg mögül csodálattal töltöttek el. Annyira érdekesek az állatok.
Mikor a fókákhoz értünk javában zajlott a fókashow, így csatlakoztunk a tömeghez a tribünön és mi is figyelemmel kísértük az előadást. Annyira édesek voltak! A piros-citromsárga csíkos labdát passzolgatták egymásnak, az egyik fóka "énekelt", hulahoppokon ugrándoztak át, tapsoltak egy-egy mutatvány után és csúszdáztak a vízbe.
- És most zárásként, szeretnék kérni egy önkéntest!- kiáltotta a fókák gondozója. Több gyerek jelentkezett, ujjongott, kiáltott... Többek között én is.
- ADAM, ŐT! ŐT!- kiáltotta mellettem Austin magasba emelve a kezemet, miközben ezerrel mutogatott rám.
Rám tévedt a gondozósrác szeme és elmosolyodott, majd kinyújtotta a kezét és elkezdett integetni.
- A világosbarna bőrkabátos lányt szeretném kérni!- mondta felénk.
Többen rám néztek.
Első reakcióm az volt, hogy megnéztem, hogy valóban én vagyok e a világosbarna kabátban. Mikor felfogtam, hogy valóban engem említett elindultam a lépcsőkön le.
- És most Sissy elfog búcsúzni!- mondta a közönségnek, miközben megfogta a kezem:- Ne félj!- súgta oda nekem, bár nem igazán tudtam, hogy mitől kellene tartanom, hiszen annyira édes állatok a fókák.
- Állj oda!- mutatott egy emelkedőre a srác.
Úgy tettem.
- SISSY!- nézett a fókára, aki abban a pillanatban kipattant a vízből és elindult felé- Puszi- adta az utasítást a gondozófiú.
A fóka odacsúszott mellém, feltámaszkodott egy magasabb emelkedőre, majd lehajolt hozzám és egy puszit adott az arcomra.
Egyből megcsapott egy bizonyos halszag, plusz nem igazán voltam felkészülve arra a hideg vizes cuppanóra, amit kaptam tőle, de ezek nem számítottak. Annyira örültem, és olyan jó volt! Ez egy olyan élmény, amit soha nem fogok elfelejteni!
- Gyere ide!- szólt nekem a fiú, mire odamentem mellé. Megfogta a kezem, magasba emelte és együtt meghajoltunk.
- Köszönöm, hogy megnézték!- mondta, mire a közönség elkezdte elhagyni az addigi ülőhelyét és őrültek módjára elindultak kifele.
- Mióta foglalkozol fókákkal?- kérdeztem a fiútól.
- Mondhatni születésem óta- mosolygott rám a fiú, majd egy falat halat odadobott az egyik fókának- Szia Austin!- fordult oda a megjelenő fiú felé- Kezet fognék veled, de tiszta trutyis vagyok.
- Semmi gond Adam.
- Ti ismeritek egymást?- néztem a két fiúra.
Adam elnevette magát- Még szép. Austin volt általános iskolába a legjobb fej- mondta, és most egy másik fókának dobott egy falat halt.
A mögötte lévő fóka, pedig a fejével megbökte a lábát, így jelezve, hogy ő kimaradt a potyakajából.
- Tessék Sissy, nem felejtettelek el- tartotta a magasba az eleséget, mire a fóka hátrahajtotta a fejét és kinyitotta a száját, majd várta, hogy landoljon benne az étel- Hogy van Justin?- nézett Austinra.
Austin megvonta a vállát, majd rám pillantott- Jól- válaszolta tömören.
- Összekaptatok?- kérdezte Adam, majd felemelt egy üres vödört a földről.
- Mondhatni.
- Egyszer eljöhetne ő is... Fogadjunk, hogy mióta ide költöztetek még nem is volt itt- Adam lehajolt és összeszedte a játékokat, amit a műsorban használt. A fókák időközben egy ajtó előtt sorakoztak fel, majd az egyik egy leírhatatlan hangot hallatott.
- Haver, ha megbocsátotok, nekem most rohannom kell, amint látjátok a fókák kezdik elveszíteni a fejüket- mutatott a sor felé- Örülök, hogy megismerhettelek... Öhm...
- Zoey- segítettem ki.
- Zoey- bólintott egyet- Gyertek el majd máskor is, és keressetek fel!- ezzel elvonult, mi pedig folytattuk a kirándulásunkat a jegesmedvék irányába.
Egyszerűen nem hagyott nyugodni Austin mondata... Mégis mit jelentsen az, hogy " Mondhatni..." Miért kaptak össze? Mióta az ismerőseim, azóta egyszer nem hallottam veszekedni őket (leszámítva amikor a számítógépezés miatt megy a harc, de az nem vészes, mert fél perc múlva lecsillapodnak a kedélyek).
- Min gondolkozol?- nézett rám Austin.
Megráztam a fejem.
Legszívesebben megkérdeztem volna tőle, de olyan pofátlanságnak éreztem...
- Csak bambulok- mosolyogtam vissza rá- Köszönöm- mondtam végül.
- Mit is?
- A délutánt. Ha nem jutott volna eszedbe, mikor Laura... Meg most ez a fókapuszi...
- Jó cuppanós lett. Biztos tocsogott a nyálban- kacagott.
- Hogy őszinte legyek, ja. De akkor is ez volt visszamenőleg a legjobb puszim!
Ekkor Austin lépett egy nagyot, így elém került, én pedig majdnem neki mentem, de még idejében megálltam. Felnéztem rá, egyenesen bele a szemeibe.
Ő is engem nézett.
Annyira közel álltunk, hogy éreztem ahogy emelkedik és süllyed a mellkasa. Annyira közel, hogy tisztán hallottam a légvételét, és éreztem ahogy az arcomba áramlik a kifújt levegő. Annyira közel, hogy elfelejtettem a külvilágot. Annyira, hogy letévedt a pillantásom az ajkaira, melyet pont akkor nyalt meg- a közelségtől még ellenállhatatlanabbá váltak a kecses íveivel és halovány színével.
Én... Annyira megkívántam...
Ekkor Austin jobb oldalra hajolt és adott egy puszit az arcomra, pont ott, ahol a fókától is kaptam, majd újra mellém szegődött.
- Sikerült túlszárnyalnom a fókát?- nézett rám pajkosan.
Miért nem csókolt meg? Talán fél a visszautasítástól... De hát én simán visszacsókoltam volna!
Megráztam a fejem.
- Közel sem- feleltem gyengéden, de legbelül remegtem a megemelkedett adrenalin szintemtől.
- Talán legközelebb- vonta meg a vállát, és elkacagta magát.
Azon kezdtem el morfondírozni, hogy ő nem érezte, azt amit én? Azt a vágyat... Olyan erős volt ,mint még soha...
Te jó ég, már megint mikről fantáziálgatok! Biztos én képzeltem már megint oda többet, mint ami valójában megtörtént. Ráadásul ő a legjobb fiúbarátom, és meg akarom mutatni Laurának, hogy igenis létezik lány és fiú között barátság.
Vegyük például Melissa és Chad kapcsolatát, ők is tök jól kijönnek egymással és csak barátok...
Ahogy én is az vagyok Austinnal...
És nekem amúgy is Justin tetszik... Vagyis ha jobban megnézem Austint... Akkor ő is...
Nem, nem, az lehetetlen. Nem tetszhet egyszerre ennyire két fiú... Nevetséges vagyok.
És visszatérve... Miért vesztek össze? Mi történt?
Hirtelen megálltam és magam mögé tekintettem, mintha mögöttem lenne a válasz.
- Jól vagy?- tette a vállamra a kezét Austin.
Bólintottam. Miért hazudok?
Megráztam a fejem. Austin felnevetett.
- Sejtettem. Bökd ki, mi zavarja a csőrödet.
- Miért vesztél össze Justinnal?- néztem rá komolyan.
Austin levette a vállamról a kezét.
- Miattad- felelte.
Hirtelen nem kaptam levegőt. Egyszerre keveredett bennem az értetlenkedés és a nevetés.
Ez az egész röhejes.
- Miattam?- értetlenkedtem.
- Aha- bólintott- Kérsz kürtöskalácsot?- nyúlt a zsebébe az aprópénz után, majd a sorba beállt.
- Te most komolyan megpróbálsz elszökni előlem?- mentem utána.
- Nem előled. A kérdéseid elől- suttogta.
Egyszerűen nem bírtam feldolgozni a hallottakat.
- Tessék?
- Aj, Zo... Most jönne az a rész, hogy miért vesztünk össze miattad. És erre nem akarok válaszolni.
- Én nem értelek- vontam fel a szemöldökömet.
- Sose baj- és odafordult az árushoz, mert ő következett a sorban- Egy vaníliásat szeretnék- mutatott rá az egyik kalácsra. Az eladó kiemelt egyet a sok közül nagy csörgés közepette és odanyújtotta Austin felé, mire a fiú a markába szórta az apró pénzt.
- Kérsz?- tartotta felém.
- Kösz, nem- feleltem lassan.
Most mi van? Mit titkolnak előlem, vagy mi folyik itt?
Úgy érzem, hogy lemaradtam valamiről. Mintha mindenki titkolna valamit...
A minap Melissa túlzottan jó kedvű volt, Erik váratlanul feltűnt, Matt és Laura kapcsolata kritikán aluli, ráadásul Laura titokban találkozgat szerintem valakivel, Matt pedig állandóan a telefonját bújja, vagy éppen a laptopját. Chloé mostanában rébuszokban beszél, és felettébb rejtélyes, Austin meg Justin összevesztek.
De ezek nincsenek kapcsolatban egymással, mégis olyan, mintha lenne összefüggés a dolgok között. Mintha én siklanék át egy tök logikus és egyszerű ügy felett...
- Azt ne mondd, hogy még mindig rajtunk rágódsz és keresed az okokat- bökött meg a könyökével Austin.
- Te nem érzed úgy, hogy valami itt nem stimmel?
Austin megint elkezdett nevetni.
- Egyet érzek... Ez a kürtöskalács isteni. Biztos nem kérsz?
Ebből csak annyit tudtam levonni, hogy Austin is benne van a dologban, bármi is legyen az.
És addig nem nyugszom meg, amíg a végére nem járok a dolgoknak...
A hat órási busszal hazajöttünk, majd elbúcsúztunk egymástól. Én úgy tettem, mintha haza fele tartanék, de közbe az egyik kis utcába lekanyarodtam, ami a belváros felé vezetett.
Nagy csilingelés kísért, amikor kinyitottam a Beth' ajtaját. A főnököm szerelte fel még tavaly ezt a feng-shuis csengettyűt az ajtó felé, mert szerinte vonzza a vendégeket, úgy érzi, hogy ez jelenti a kezdetet, hisz csilingel, ha új vendég érkezik, szóval számunkra ez egy jelzés értékű csengő.
Hogy őszinte legyek, eleinte mindig felpillantottam a csilingelésre, de egy év után teljesen hozzászoktam a hanghoz, és most már olyan fokig jutottam, hogy fel sem tűnik.
Odamentem a pulthoz és leültem a székre.
- Szia Zoey, hozhatok valamit?- jött oda Annabell, a kollégám.
- Ó, szia Anne, ha nem gond, akkor azt szeretném, hogy Justin szolgáljon ki- magyaráztam neki.
Annabell kacsintott egyet.
- Persze, most épp hátul van, mert pakol, de oda küldöm Nicket...- és már el is tűnt a színről Anne.
Egyenesen a kék lengőajtót figyeltem. Vártam, hogy nyíljon. Csak vártam és vártam. Vártam. Kezdtem kifogyni a türelmemből... Babrálni kezdtem a farmeromat... Rápillantottam a karórámra...
- Zoey? Hát te?- hallottam meg végre Justin hangját.
- Egy epres turmixra fáj a fogam- mosolyogtam rá kedvesen.
- Azonnal hozom.
Végignéztem, ahogy belerak pár epret a turmixba, hozzáad néhány kanál cukrot, felönti tejjel és a többit...
Végül egy keskeny pohárba kitöltötte, majd lökött bele egy élénkpiros szívószálat.
- Tessék- rakta le elém.
- Köszi- és már bele is kóstoltam- Üm... Ez finomabb, mint az enyém! Mi a titkod?
Justin elnevette magát (kísértetiesen hasonló volt a nevetése Austinéval).
- A speciális hozzávalóm- mondta.
- Mi az?
Justin körbenézett, majd közelebb hajolt hozzám és csendesen odasúgta:
- A szeretet.
- Dili- válaszoltam neki két nevetés közepette.
- Milyen volt az állatkert?- érdeklődött.
- Fantasztikus! Kár, hogy nem jöttél...- folyamatosan néztem az arcát, hátha elárul valamit.
- Igen, nagy kár... De mindig van következő alkalom.
Bólintottam egyet, majd ittam két kortyot a turmixomból.
- Nem is voltál ma beosztva dolgozni- tértem a lényegre.
- Tessék?- nézett rám elkerekedett szemmel.
- Nem voltál ma beosztva. Tudom, hogy nem... Itt van Nick, és mindig úgy vagytok beosztva, hogy vagy ő van itt, vagy te.
Justin elkezdte törölgetni mellettem a pultot.
- Kell a pluszpénz- szögezte le.
- Értem- mosolyogtam rá megint tündérien, bár tudtam, hogy hazudik.
Justin lecsapta a rongyot a pultra.
- Megtudtad, hogy összekaptunk Austinnal- nézett rám komolyan.
- Meg bizony.
- És azt is tudod, hogy miattad.
- Úgy van.
- Addig nem mész el, ameddig nem tudod meg a pontos okot.
- Egy tapodtat se mozdulok.
Justin lehunyta a szemét, majd megdörzsölte. Fáradtnak tűnt.
- Jobban örülnék, ha Austinnal beszélnétek erről- kezdte- Én csak annyit mondok, hogy a sors megismételte önmagát.
- Tessék?
- Sajnálom Zo, többet nem mondhatok- emelte fel védekezően a kezeit.
Megráztam a fejem.
- De nekem ennyi információ nem elég.
- Ismétlem, sajnálom, Zo- valóban szomorúnak tűnt a tekintete.
A szemem elkezdett kiszáradni. Nagyszerű... Elérzékenyültem... Hülye könnyek! Hülye hazugságok! Hülye élet!
Levágtam a pultra a turmix árát és sebesen elindultam a kijárat felé.
- Zo! ZO! ZOEY!- kiáltott utánam Justin, mire minden vendég hol rám, hol rá pillantott.
Eszem ágában sem volt, hogy megforduljak.
Kinyitottam az ajtót, mire megszólalt ismételten a csengő.
Hmmm... A csengő... Nem volt igaza a főnöknek, ez nem mindig a kezdetet jelenti... Hiszen nem csak akkor szólal meg, ha vendég érkezik. Ez egyben a véget is mutatja, hisz akik bejöttek, azok előbb-utóbb ki fognak menni.
Ezen gondolkoztam haza fele menet, miközben a sötétebbnél sötétebb utcákon haladtam végig, ahova még a lámpa fénye se esett. De kivételesen nem féltem. Dühös voltam mindenkire.
Egy lány nevetését véltem hallani a szemközti oldalról olyan 5 méterrel arrébb. Olyan ismerős volt ez a nevetés... Nem rendelkezik sok ember ilyen idétlen nevetéssel... Az ismerőseim közül csak Laura... De mit keresne Laura erre, a szálloda fele?
Ismételten győzött a kíváncsiságom és áttértem a másik oldalba, nem törődve azzal, hogy ismeretlenek is lehetnek az előttem lévők, és akár ki is rabolhatnak.
Mikor közelebb értem, a fiú a lányt az egyik ház falának lökte és úgy csókolta meg. A ház pont az egyik lámpa alatt volt, így ha akarnám láthatnám is a lány arcát. A baj csak az, hogy a fiú teljesen kitakarta.
- Ugye, hogy megmondtam?- kérdezte a fiú a lánytól, miközben végigsimított a lány haján, ami szőke volt...
- Mit?- ez tuti Laura. Ezer százalék...
- Hogy az enyém leszel, Laura- mondta a fiú és újra megcsókolta.
Ki ez a vad fiú és mit tett az én tökéletes barátnőmmel?
Matt miért hagyja ezt?
Odamentem a turbékoló párhoz, megkocogtattam a fiú vállát.
A fiú lassan oda fordította a fejét felém.
- Mi van?- kérdezte tőlem.
Ám én nem a fiút néztem, hanem a lányt, akinek az ingének a gombjai olyannyira ki voltak gombolva, hogy tisztán láttam a királykék melltartóját.
- Zoey?- nézett rám rémülten, majd sebesen elkezdte magát rendbe hozni.
- Te mit művelsz itt?- néztem rá értetlenül.
- Én... én... én csak...- kereste a szavakat Laura. Feltételezéseim szerint alkohol befolyása alatt állt. Hirtelen megfogta a kezem:- Kérlek ne mondd el senkinek! Mindent elrontanál!- nézett rám könyörögve.
Legszívesebben felpofoztam volna, hogy térjen már végre észhez, de valami volt a hangjában.
Régóta ismerem Laurát, és biztos voltam benne, hogy fog tudni kielégítő választ adni.
Bólintottam.
- Bízhatsz bennem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése