- A szurikátákról, azaz a négyujjú mangusztákról kevesen tudják, hogy a szó szerinti jelentésük szirti macska. Legnagyobb előfordulási helyük az Oranje folyotól délre található. Testhossza 30 cm, ehhez jön még a 20-24 cm-es farok. Tömege az 1 kilogrammot is elérheti- közölte velem az animal planet szóvivője a televízión keresztül.
Világéletembe rajongtam ezekért a bohókás teremtényekért: annyira tetszett, ahogy két lábra támaszkodnak, kinyújtják a testüket és szétnéznek. Ha állatkertbe megyek, akkor ez soha nem maradhat ki a látottak listájáról.
Felálltam és kinéztem az ablakon, mert hallottam, ahogy a kapu megzörrent. Jól sejtettem: Chloé ért haza valahonnan. Kint már kezdett sötétedni, az égbolt rózsaszín árnyalatot vett fel a nap környékén pirosas árnyalattal.
Reggel szörnyen éreztem magam, nem bírtam suliba menni, így kivettem egy nap szabadságot. Ennyi elvégre nekem is járhat.
5 perc sem telt bele, amikor kicsapódott a szobám ajtaja.
- Hát te meg hol voltál?- jött beljebb a szobám közepe felé az ikertesóm.
Megvontam a vállamat.
- Nem hiszem, hogy bármi magyarázattal is kellene tartoznom neked- feleltem egyszerűen és visszaültem a fotelbe, hogy kényelmesen nézhessem tovább a szurikátákról készült felvételeket.
Ám, ahogy azt sejtettem is, ez a válasz Chloét nemhogy nem elégítette ki- egyenesen feldühítette.
- Azonnal mond el!- állt a TV elé.
Nevetve megcsóváltam a fejem, hisz felettébb mulatságosnak tartottam a jelenetet, amint a húgom úgy próbálja a figyelmemet magára irányítani, hogy eltakarja előlem a készüléket, melyet az előbb néztem. Gondolom azt hiszi, hogy érdekelne a film... Kár, hogy nem tudja, hogy én ezt a részt szinte kívülről fújom. Most fog az a rész jönni, amikor bemutatja az élőhelyüket: a kotorékokat. Tudni illik, ők a nyílt, füves pusztákat kedvelik, ami nem teszi tehetővé ugyebár a ragadozók elöli elbújást, ezért kényszerülnek a föld alá.
- Matt, nem viccelek, tudni akarom az igazságot!
Oldalra billentettem a fejem.
- Az igazságot?- néztem rá komolyan- Érdekes. Azt én is szeretném tudni.
Chloé az égnek emelte a szemét.
- Legszívesebben felpofoználak- bökte ki végül.
- Legszívesebben én is.
- Te miről beszélsz?
- Arról drága Chloé, hogy te se tartozol a legőszintébb ismerőseim közé.
Chloé leült az ágyamra.
- Tudom mit akarsz elérni a célozgatásaiddal, ismerlek már Matt.
Nyugodtabb testtartást akartam tükrözni, ezért kényelmesen a karfára tettem a könyökeimet, és összekulcsoltam az ölemben az ujjaimat.
- Hova szoktál menni reggelenként?- néztem egyenesen a szemébe. Egy kicsit habozott, amiből csak annyit tudtam leszűrni, hogy még ő maga se tudja, hogy helyesen cselekszik e. Mibe keveredhetett már megint bele?
- Most nem ez a lényeg. Te miért nem jelentél meg ma az iskolában?
Felemeltem a kezem, így jelezve, hogy hajlandó vagyok megadni magam és ha lenne fejér zászlóm, azt is lobogtatnám.
Azonban eszem ágában sem volt az igazságot az orrára kötni. Elég ha csak én tudok róla... Ráadásul ő sem őszinte velem. Akkor miért várja el tőlem, hogy én az legyek vele?
- Még mindig magam alatt vagyok Laura miatt- játszottam meg előtte magam- Egyszerűen... Ne is beszéljünk róla, inkább- tettem karba a kezem. Milyen hasznos is volt az a sok Hazudj, ha tudsz c. sorozat nézése! Ettől jobban senki nem mutathatta volna ki, hogy szeretne elzárkózni a világ elől.
Chloé picit némán meredt maga elé, kereste a megfelelő szavakat. Ó, ugyan, nem azért jött zavarba, mert a barátnős témához értünk! Egyszerűen csak nem erre számított... Ő valami szaftos, ropogós dolgot keresett, erre egy epres vattacukros, mogyoróvajas problémába csöppent.
- Tudom, hogy még sose mondtam ilyet, de Laura volt eddig a legjobb dolog az életedben, és te elcseszted. Szerintem még mindig érez irántad valamit- kihallottam a lány hangja mögött megbújó titokzatosságot. Szóval ő már megint többről tud, mint én... Biztosan ő is találkozgat Christopherrel...
- Azt mondod, hogy akit egyszer szerettél, azt már soha nem fogod tudni nem szeretni?- néztem rá. Egyáltalán nem gondolt arra, hogy csőbe akarom őt húzni. Annyira naiv volt világ életében!
Chloé pici mosolyra húzta a száját, talán el is pirult és úgy felelte:- Nincs valami sok tapasztalatom, de szerintem nem lehet elfelejteni. Ha rá gondolsz eszedbe jutnak a régi érzések, amiket akkor éreztél, és ez melegséggel tölt el- magyarázta. Nyilvánvaló: bármennyire is próbálja tagadni, ő még mindig érez valamit Christopherrel kapcsolatban. Mi van, ha ez a szőke hercegnek is feltűnt, és zsinóron rángatja az én húgomat? Mi van, ha már rég átlátott a szitán, és tudja, hogy Laura is csak egy amolyan beépített emberem, akit elterelés céljával küldtem oda? Mi van, ha bántani fogja Laurát?
Az ördöggel játszok...
- Köszi, sokat segítettél- mondtam neki végül, amikor már kezdett túl nyálassá és romantikussá válni a monológja- Remélem megérted, ha most egyedül szeretnék maradni- néztem rá.
- Persze, nekem van úgyis egy kis elintéznivaló dolgom- kacsintott rám.
Néha azt kívánom, hogy bárcsak ne tudnék olvasni a jelekből! Annyira idegesítő tud lenni, hogy szinte állandó jelleggel tudom, hogy mi lesz a következő lépés (ebben az esetben Chloé Laurához fog menni, hogy beszéljen a fejével, mert annyira belelkesült azon, hogy azt hiszi segített nekem...).
Felkaptam az ágyam végének támasztott gitárt és elkezdtem pengetni.
Talán a zene, talán a gondolataim, talán mindkettő közreműködésével elveszítettem az időérzékemet és csak akkor eszméltem rá erre, amikor kezdett gyanússá válni a sötétebb árnyalat a szobámban, illetve amikor megnéztem a telefonom kijelzőjét.
Gyorsan elmentem lezuhanyozni, magam köré tekertem egy törölközőt és visszasétáltam a szobámba.
A csupasz bőrömön a szőrszálaim jelezték, hogy mennyire lehűlt a szobám a nyitott ablakom miatt, így első dolgom az volt, hogy bezárjam.
Mikor megfordultam, egy lány ült az ágyamon.
- Laura?- lepődtem meg. Behúztam a sötétítőt az összes ablakon és bezártam kulcsra az ajtómat.
A barátnőm szőke hajában imitt-amott egy-egy levéldarabot véltem felfedezni, amiből csak arra következtethettem, hogy felmászott a ház falán, majd beesett az ablakomon.
Hirtelen rettenetes vágy fogott el iránta- egyszerűen magamnak akartam. Annyi áldozatot hozott meg érte, és én annyira szeretem érte.
- Aggódtam érted. Nem voltál iskolában, ma átjött Chloé és elmondta, hogy mennyire magad alatt vagy a szakításunk miatt- nézett rám- Mi az igazi ok, amiért nem jöttél?
Megfogtam a kezét, majd közelebb hajoltam az arcához, hogy adhassak egy puszit a szájára, de ő meghátrált.
- Engem nem csaphatsz be- jelentette ki és kirángatta a kezeit az enyém közül, majd felállt és az íróasztalomhoz lépett. Kihúzta a fiókot és egy fiolát emelt a magasba.
- Becsaptál Matt- dobta oda nekem. A benne lévő pirulák csak úgy zörögtek a repülés közepette.
- Nem akartam, hogy ez is közrejátszon... Nem olyan fontos.
- Mióta tudod?- tette karba a kezeit Laura - És mikor akartad közölni?
Megvontam a vállamat.
- Körülbelül 3 hónapja, a sítábor előtt derült ki valahogy. Nem akartam, hogy másként kezeljenek... És nem akartam senkinek elmondani.
Laura égnek emelte a tekintetét, majd leült az ágyamra.
- Hogy lehetsz ennyire felelőtlen?!
- Psszt, csendesen, még meghallják!- szóltam rá.
- Nem érdekel, Matt! Az egészséged a tét, és nekik is tudniuk kell! A családod!
Lehunytam a szemem. Laura ezt nem értheti. Ő még sose tapasztalta ezt (szerencsére!). Nem értheti, engem sem érthet meg, semmit nem tud semmiről.
Rápillantottam a lányra, aki épp a kezével végzett egy gyors mozdulatot a szeménél. Szóval sír, és próbálja leplezni.
Pontosan ezért nem mondtam el senkinek. Nem akartam se a középpontban lenni, illetve nem akartam azt sem, hogy a betegségem miatt foglalkozzanak velem.
- Arra nem gondoltál, hogy mi van, ha az iskolában leszel rosszul? Senki nem tudna rólad semmit, és nem megfelelő kezelést kapnál, amibe akár bele is halhatnál!
Odaléptem a fotelbe lehajított farmeromba és kivettem a zsebéből egy kis kártyát, majd odaadtam Laurának.
- Éppen ezért kell ezt mindig magamnál hordani- mosolyogtam rá.
Laura lehajította az ágyra a kártyát és teljes erejéből megölelt.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen jó érzés megosztani valakivel a legbelsőbb titkomat. Rájöttem, hogy jó dolog bízni az emberekben, és talán valóban egy kicsit túloztam... Ostoba voltam...
Újra próbálkoztam a csókkal- szerencsére most nem utasított el.
Órákat beszélgettünk a sötétben, enyelegtünk, és tisztáztuk a dolgokat közöttünk.
- Annyira hiányzol!- suttogta felém az ágyban fekve.
- Te is nekem.
- Meddig fogjuk még ezt játszani?- nézett rám, miközben magára húzta a takarót.
- Egyre közelebb kerülünk a megoldáshoz- picit feltápászkodtam a fekvő helyzetemből és adtam egy puszit Laura gondolatokkal és ötletekkel teli homlokára.
Megkerestem a takaró alatt a kezét és összekulcsoltam az enyémmel. Igazából baromi kényelmetlen volt, de tudatni akartam vele, hogy mennyire fontos és nélkülözhetetlen számomra.
- Christopher puszta jelenléte felkavarja a gyomromat. Minden egyes találkozásunkkor azért imádkozok, hogy a gyomrom tartalma ne kerüljön a ruhájára- mondta Laura. Megcsókoltam még egyszer.
- Annyival tartozok neked!- suttogtam.
Az este akkor lett volna a legszebb, ha Laura ott aludhatott volna minimum. De alapból beárnyékolta az, hogy az ablakomon kellett távoznia, hogy haza tudjon menni. Teljesen szégyenteljes dolog! Nem a fiúnak kellene beosonnia az éjszaka folyamán a szíve hölgyéhez, és meglepnie?
Viszont ez annyira Laurára vall... Ha szeretne megtudni valamit, akkor bármire képes.
Elmosolyodtam a sötétben, visszafeküdtem az ágyamba és mély álomba merültem.
Másnap reggel az ajtóm felől jövő dübörgésre lettem figyelmes.
- Matt! Ébresztő, el fogsz késni! Matt!- kilincsnyomogatás- Mi a fenéért van bezárva ez az ajtó?- valaki belerúgott az említett tárgy aljába- MATT!
- Fent vagyok apa!- kiáltottam és a fejemre húztam a párnámat.
- Nyisd ki most azonnal az ajtót!
Hihetetlen, hogy apa mostanában mennyire megváltozott: hangulatingadozásait lehetetlen nyomon követni, mindig csak reménykedek, hogy éppen jó passzban csípem el (ha találkozom vele, merthogy ez is igen ritka: mostanság előnyben részesíti az egyedüllétet és feltűnően sok időt tölt a háztól távol). Kicsit rejtélyesnek tűnt nekem, na de ebbe a családba a normális lenne a fura...
Nagynehezen erőt vettem magamon, kitápászkodtam az ágyból, odacsoszogtam az ajtóhoz és elfordítottam a zárban a kulcsot.
- Hol van Chloé?- nézett rám azokkal a hatalmas véraláfutásos szemeivel.
Végigmértem: meglehetősen sok súlyt adott le az utóbbi 3-4 hónapban. Fogyózik? És ez a ruha... Ebből áradna ez a szokatlan és kellemetlen szag?
- Már elment az iskolába. Miért?
Apa megrázta a fejét.
- Kaptam egy levelet az iskolából, hogy be kell a héten mennem az igazgatóhoz. Mit művelt már?
Megvontam a vállam.
- Hogy őszinte legyek, én sem tudok semmiről- belebújtam az ajtóm előtt a papucsba, apa sarkon fordult és a dolgozószoba felé vette az irányt- Apa, neked is süssek reggelire tojást?- néztem utána.
- Dehogyis, dehogyis- ismételte és becsapta maga mögött az egyik kezével az ajtót, a másikkal pedig a zsebéből kivett valamit, ami megcsillant abban a kis fényben, ami beszűrődött a helyiségbe. Sajnos az ajtó túl gyorsan záródott be, így nem tudtam alaposabban szemügyre venni.
Miután megreggeliztem és rendbe szedtem magam beültem a kocsiba és elindultam az iskolába.
Az úton egy hullámos barna hajú lányra lettem figyelmes.
Lehúzódtam egy kicsit jobbra, hogy közelebb kerüljek a lányhoz és lehúztam az ablakot.
- Elvigyelek?
A lány meglepődötten megfordult, majd miután rájött, hogy csak én vagyok, széles mosolyra húzta a száját, és már nyúlt is a kilincsért.
- Még szép- vágódott be mellém az anyósülésre. Kivette a füléből a fülhallgatót és belenyomta bőrkabátja zsebébe.
- Mi újság, Melissa?- kérdeztem tőle, miközben kettesbe tettem a kocsit.
Melissa picit hallgatott, összeszedte a gondolatait.
- Tök ideges vagyok, Matt... Gondolom tudod, hogy Erikkel főszereplő párok vagyunk. Hogy lehet az élet ennyire igazságtalan? A sors ki akar cseszni velem.
Hirtelen nevetés tört rám, ami prüszkölésszerűen tört ki belőlem.
- Mi az?- nézett rám Mel.
- Sors? Élet? Ha ezek alatt Erik Logant érted, akkor már minden világos.
- Ezt úgy érted, hogy... Hogy minden mögött Erik áll?- nézett rám a hatalmas szemeivel, amit szemhéjtussal a felső szemhéján még jobban kiemelt.
Bólintottam.
- Na és ez még csak az egyik problémám...- mondta Melissa- A másik a drámasuli.
- Drámasuli?- néztem rá egy pillanatig, majd újra az utat fürkésztem.
A lány picit megigazította magán a biztonsági övet, feljebb ült, és a felsőjét kezdte el piszkálni.
- Jelentkeztem... Ez egy nagyon komoly iskola... A legtehetségesebbek kerülnek be nyáron 1 hónapra, és hírességek tanítják őket. Szerinted őrültség?
- Nem, egyáltalán nem az! A lehetőségeket mindig meg kell ragadni! Hol találtál rá?
- A neten...
- Nem átverés?
- Jajj, dehogy is! Nyugi, utánakerestem.
- Okés. És ebbe mi a probléma? Szerintem ez nagyon jól hangzik.
Melissa vett egy hatalmas levegőt.
- Valóban jól hangzik... De anya biztos, hogy nem fog elengedni. Ráadásul senkit sem ismernék ott... De ez lendíthetne a jövőmön... Olyan jól mutatna a jelentkezési lapomon!- meredt ki az ablakon- Tényleg, te hova adod be a jelentkezésedet?
Hirtelen kiszáradt a szám. Ha tudná Melissa, hogy mennyire kényes témára tapintott rá...
Jövő...
Ki gondolkozik ilyeneken?
Ha régebben tette volna fel ezt a kérdést, tuti, hogy a DCU-t mondanám, de most... Fogalmam sincs, hogy mit kellene választanom, vagy hova kellene beadnom a jelentkezést... Addig még annyi minden történhet.
- Még nem tudom.
- De hát már jövő héten főiskolás hetek lesznek.
- Micsoda lesz?
- Főiskolás hét. Az iskola tart egy bálszerű rendezvényt, amikor a végzősök ízelítőt kaphatnak a főiskolákból, professzorok és dékánok jönnek, hogy társalogjanak velünk, jegyzetelnek maguknak a viselkedésünkről meg minden egyéb dolgunkról.
- Nyalisok hete- motyogtam magam elé.
- Mit mondtál?- nézett rám Mel.
- Nyalisok hete- mondtam neki artikuláltabban, mire ő kacarászásban tört ki.
Szóval az élet ebben a korban mindenkinek a főiskola körül forog... Kivéve nekem... Mit meg nem adnék egy tipikus, unalmas, ugyanakkor szeretetteljes életért!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése