16. fejezet

A kint uralkodó kellemesen meleg levegő ellenére én bent a házban magamra húztam a takarót, mert úgy éreztem, ha nem teszem meg, akkor a végtagjaim felmondják a szolgálatot.
Kicsit ellentétes hatást fejtett ki, hogy a szemembe süt a nap, mégis nyakig be vagyok bugyolálva a paplannal.
Körül néztem a szobán, ami igazából 2 nagy szoba volt, középen egy boltozatos átjáróval elválasztva. Amelyik felében most vagyok, ott találhatóak az ágyak, azzal szemben egy tükrös szekrény és egy tévé, a másik helyiségben pedig a számítógépasztal, egy szekrénysor és egy heverő foglal helyet.
Megragadtam a szürke távirányítót és feljebb vettem a hangerőt.
- Szinte már érzem az ízét!- mondta Patrik, a rózsaszín tengeri csillag, majd megnyalt egy Spongyabob szerű nyalókát. Milliószor láttam már ezt a részt: Spongyabob megdobta egy szem mogyoróval a híres osztrigát, mire ő  szíveket összetörő zokogásba kezdett. Spongyabob végig azt hiszi, hogy a nyamvadt mogyoró az oka az osztriga viselkedésének, ám a végén kiderül, hogy Rák Úr a ludas, amiért elvette a picinyét.
- Már megint ezt a részt nézed?- jött be az öcsém a szobába, miközben kibújt a pólójából és a szekrényből elő vett egy másikat.
Érdekes, hogy ebbe a hatalmas házban ott áll magányosan egy üres szoba, mi mégis együtt élünk... Néha idegesítő, ám ha jobban belegondolok biztos hiányozna.
Mi jó testvérek vagyunk, ezt nyugodtan kijelenthetem. Egyetlen egy komolyabb konfliktusunk támadt néhány évvel ezelőtt, de azt is megoldottuk nagy nehezen.
- Akkor elvihetjük a hatóságra és...- figyeltem fel Tunyacsáp szavaira, aki a mesében egy kis gonosz, magának való tintahal szerepében tűnt fel, aki Spongyabon szomszédja.
Hihetetlen, hogy én még mindig imádom a meséket. Ezeken lehet a legjobban aludni, és mintha kizárnák a külvilágot.
- Ma mész dolgozni?- huppant le a mellettem lévő ágyra (merthogy a kis helyből adódóan a két 1 személyes ágy egymás mellé van tolva).
- Délutánra vagyok beosztva, ha jól emlékszem- feleltem egyszerűen, majd adtam még egy kis hangerőt a tévére, mert ha Austin elkezd pofázni, akkor biztos, hogy a legviccesebb részről maradok le.
- Van cigid?- kérdezte.
- A konyhában, ja.
- Nem tudod, Zoey is be lesz ma osztva?
Majdnem elmosolyodtam, hisz tisztában voltam az Austin kérdésében megrejlő féltékenységgel.
Megvontam a vállam közömbösen, bár ha az emlékem nem csal, akkor vele vagyok a soros délután...
- Majd benézek a Beth'-be.
- Te tudod.
Austin felállt, elindult, majd megtámaszkodott az íves átjárónál és viszafordult.
- Mit gondolsz Zoeyról?- kérdezte.
Komolyan mondom, ha egyszer az életben lehetne egy olyan lehetőségem, hogy leállíthatnám az időt és kivetülne a jelen - akkor biztos, hogy most vettem volna igénybe.
Hogy miért? Mert kellett volna idő a bennem összegyűlő nevetés felszínre juttatására, és ez csak úgy történhetett volna meg, ha Austin nem hallaná, egyszerűen nem szerezne tudomást róla.
Ám, mint köztudott, én nem rendelkezem ilyen speciális erővel, vagy képességgel (mindenki úgy nevezi, ahogy akarja, engem ugyan nem izgat), ezért csak egy széles mosolyt engedtem meg magamnak.
- Nem köntörfalazol, az már tuti- mondtam neki.
- Justin, csak válaszolj.
- Ki szeretné tudni?- vontam fel a szemöldökömet, habár meglehet, hogy tisztában voltam a válasszal: természetesen nem Zoey. Biztos felmerült már a leányzóban is ez a gondolat, de ő attól félénkebb, hogy megkérje Austint, hogy tegye fel nekem ezt a kérdést.
- Zoey... Na meg én is.
- Tetszik neked?- kérdeztem vissza és lenémítottam a tévét. Ez ezerszer izgalmasabb esemény lesz, mint a Spongyabob.
- Zo? Öhm... Hát... Csinos... Aranyos... Na de itt az a kérdés, hogy te mit gondolsz róla?- húzta idétlen vigyorra a száját az öcsém. Mindig ezt csinálja, ha zavarban van. Nos igen... A sok együtt leélt év megtanított arra, hogy felismerjem minden rezdülését, minden mozdulatát... Tudom mikor hazudik, mikor mond igazat, mikor lódít, mikor van zavarban, mikor ideges, mikor mérges, mikor boldog, na és a többit.
- Szerintem nagyon segítőkész és kedves. Aranyos, ahogy azt te is mondtad- feleltem közömbösen.
Austin kielégítőnek találta a választ és elhúzta a csíkot, mire én feltettem újra magamban a kérdését: Mit gondolok Zoeyról?
Egyből kirajzolódott előttem az arca, ahogy rám mosolyog, ahogy a turmix tartalma az ügyetlenkedése miatt az arcán landol, ahogy orra bukik a saját lábában, ahogy az egyik tincsét folyamatosan dobálja(vagy éppen fújja) hátra fele és ahogy nagy odakoncentrálással figyel rám, miközben beszélek neki.
Tiszta sor, hogy én tetszek neki. Sokat beszéltünk a neten, de azután megismerte Austint, és ő lett a legjobb fiúbarátja. Nem éppen örültem neki... Nem azt mondom, hogy bárcsak az én csajom lenne, de ne legyen Austiné se. Zo ezerszer jobbat érdemel tőlünk.
Én egy csalódásom óta nem igazán szeretnék járni senkivel, és nem is akarom lekötni magam. Fiatal vagyok, ez a buli kora, nem egy komoly kapcsolaté.
Bár néha eljátszom a gondolattal... Azért jó lenne, ha néha tartoznék valakihez... Vagy éppen odabújhatnék...
Á, hülyeség. Ez a nyámnyila alakoknak valók, nem nekem.
Továbbá, ismerem Austint. Túl gyerekes még sok mindenben a felfogása. És még nem tudja, de Ő sem áll készen egy kapcsolatra.
Aj, most eszembe jutott, hogy szinte Austin csaklizta el előlem Zo-t. Mióta Austinnal van jóba, azóta egyszer sem ír rám interneten, és a kávézóba is kevesebbet beszélgetünk (bár ha hozzá szólok, ő mindig elpirul, és egy értelmes mondatot se képes összeállítani, hogy válaszolni tudjon...). De Austinnak is jár egy kis boldogság, nem? Ennyit engedhetek... Amíg nem kéri ki a véleményemet, hogy mit kellene lépnie Zoeyval, addig semmi gond nincs...
Vajon csókolóztak már?
Sőt van jobb kérdésem... Vajon lefeküdtek már egymással?
Vajon Austin ezeket meg fogja osztani velem? -töprengtem el.
Elvégre mi megosztjuk egymással a lányokkal kapcsolatos dolgainkat is. Vagy most ez másképp fog alakulni, mert egy közös ismerősünkről van szó? (bár volt már ilyenre alkalom, de azt nem szeretném részletezni!)
- Justin, van szennyesed?- jött be anya a szobába.
- A-a.
- Min gondolkozol olyan elmélyülten?- kérdezte tőlem, miközben a földről szedegette fel a fél pár zoknikat és a szanaszét hagyott ruhadarabokat.
- Az élet fontos problémáin, természetesen.
- Justin, ma délután le kellene nyírni a füvet.
- Dolgozom.
- Majd szólok Austinnak akkor...- már nyúlt a kilincs felé, láttam rajta, hogy valamin nagyon agyal- Te jól vagy?- kérdezte végül.
Ránéztem.
- Mert?
- Szótlan vagy.
Megvontam a vállam.
- Csak fáradt vagyok- feleltem.
- Pihenjél kicsit. Rakok pénzt a pultra, menj majd el vegyél cigit, meg lehet tankolni is kell a kocsiba.
- Oké anya- ahogy kiment, a szemem úgy csukódott le és vesztem bele a gondolataimba. A következő kép az volt, amint az éjjeliszekrényemet tapogatom a mobiltelefonom után kutakodva. Aj, ez a fránya ébresztő!
Gyorsan összekaptam magam, lezuhanyoztam, felvettem egy farmert meg egy pólót, a pultról elvettem a pénzt, amit anya odakészített és már húztam is a dolgozómba.
Vasárnap délután nem szokott nagy forgalom lenni, inkább csak a tehetősebbek ülnek be egy-egy kávéra.
Mikor bementem és elhúztam azt az idegesítő gyöngyfüggönyt az ajtóból, egyből megpillantottam Zoeyt, ahogy veszi fel a négyes asztalnál a rendelést. A haja fel volt kötve lófarokba, így jobban kihangsúlyozta arca lágyságát, illetve a kiemelkedő egzotikus járomcsontjait.
Hátul magamra kötöttem a zöld kötényt, beírtam magam a munkanaplóba és már be is álltam a pult mögé, hogy felváltsam az előttem dolgozó lányt.
- Nincsenek sokan- jegyeztem meg Zoeynak, amikor közelebb ért hozzám.
- Szerencsére...- felelte szégyenlősen.
- Tudod már, hogy miért veszett össze Laura és Melissa anyukája?- néztem rá.
Zoey megrázta a fejét, a haja csak úgy szállt utána kecsesen.
- Nagyon meleg van- emeltem meg a pólómat a kötény alatt.
- A légkondit nem szokták még ilyenkor bekapcsolni- magyarázta, majd kiszedett egy tálcára 2 hatalmas vanília öntetű fánkot.
- Kell valamit segíteni?- kérdeztem tőle.
- Jaj, dehogyis- nézett rám mosolyogva. Láttam rajta, hogy töpreng valamin, de nem mertem rákérdezni. Végül fél óra múlva már magától mondta el a problémáit nekem, hisz alig volt kit kiszolgálni és rá voltunk kényszerülve arra, hogy beszélgessünk.
- Kibékültetek Austinnal?
- Fogjuk rá...- ekkor eszembe jutott a 2 nappal ezelőtti jelenet, amikor kiviharzott a kávézóból, mert nem adtam neki elegendő információt:- Na és te már nem haragszol rám?
Zoey a kérdésemre felvonta a szemöldökét. Teljesen megleptem.
- Haragudni? Jaj, nem, nem haragszom!- igazította meg a kötényét- Bocsánat, én nem akartam, hogy azt hidd... Csak össze voltam zavarodva, de.. Ó, Justin, bocsánat- mondta.
Hogy lehet valaki ennyire kedves és figyelmes? Annyira ártatlan, annyira szeretetre méltó... Ú, miket beszélek, te jó ég!
- Semmi gond. Én sajnálom, hogy nem mondhatok többet.
Ekkor csengőszó jelezte, hogy új vendég érkezett a Beth'-be.
Austin Lockwood.
Amikor meglátta, hogy Zoey velem beszélget, egy kicsit megtorpant, de utána hatalmas jókedvvel sétált a pulthoz, majd leült egy székre, pont Zo-val szemben.
- Mizujs, kiccs?- kérdezte a lánytól.
- Unalom- felelte- Láthatod, alig van vendég.
Austin körülnézett. A tekintete rajtam hosszabban pihent meg, de utánam újra Zoeyhoz fordult.
- Anyuddal minden rendben?
Zoey a pult alatt ökölbe szorította a kezét.
- Persze. Felajánlotta, hogy költözzek oda hozzá.
- Hisz ez nagyszerű!
- Aj, dehogy az. Ha odaköltöznék is, csak Brian miatt tenném.
- Mikor beszéltél vele?
- Valamelyik nap betévedt a kávézóba, és megkért, hogy töltsek vele el egy kis időt és beszélgessünk.
- Szerinted tényleg megváltozott?
- Fogalmam sincs, hogy minek higgyek... A viselkedése egészen normális, és olyan... kedves.
- Akkor minden oké.
- Ha esetleg úgy van, hogy költözök, akkor segítenél cipekedni?
- Még szép!
Ekkor Zoey felém fordult. Én a beszélgetésük alatt végig a kávéfőző szétszerelésével babráltam, hogy tudjam rendesen kitakarítani. Nem akartam, hogy azt higgyék, hogy hallgatózok.
- És te segítenél?- kérdezte tőlem az éjfekete csillogó szemeivel.
- Én?- szólaltam meg, és annyira zavarba jöttem, hogy valami becsípte az ujjam a masinában, de persze nem akartam hangot adni a fájdalmamnak- Hát hogy a viharba ne! Mikor lesz szükséged rám?
Zoey megvonta a vállát, amitől olyan meseszerűnek tűnt. Kis védtelen, törékeny leányzónak.
- Majd ha szólsz, akkor értesítem őt is- mondta végül Austin emelt hangsúllyal.
- Lehet, hogy munka után kellene túlesnem rajta- gondolkozott el Zoey.
- Én ráérek- halásztam ki a kezem a kávéfőzőből.
Zo közelebb jött hozzám, megfogta a kezem és közel emelte az arcához.
- Hisz te vérzel!- vizsgálta meg.
És valóban. A mutatóujjam tetején, azaz az ujjbegyemen egy apró élénkpiros pötty egyre nagyobb és teltebb lett.
- Tedd hideg víz alá, én meg hozom a fertőtlenítőt- adta ki az utasítást a lány.
Ekkor megszólalt Austin: - Ugyan már, az csak egy kis seb, nyald meg Justin,  és már jó is lesz.
- Arra nem gondolsz, hogy mi van akkor, ha valami rozsdás tartozék okozta? Elég régi az a kávéfőző, sose lehet tudni, fő a biztonság- okoskodott Zoey. Igazából nem zavart, hogy törődik velem, sőt, titokban talán még tetszett is a dolog...
Pontosan minden úgy történt, ahogy Zo javasolta: először hideg víz alatt leöblítettem az apró mosdóban az ujjamat, aztán megérkezett Zoey a fertőtlenítő szerével, egy gézlappal és egy sebtapasszal. Kénytelenk voltunk szinte egymáshoz simulni a fürdőszobában, hogy Zoey tudja ellátni a harci sérülésemet (annyi eszünk nem volt, hogy kimenjünk a folyosóra).
- Kész is- engedte el a kezemet.
- Köszönöm- mosolyogtam rá, mint egy tejbetök.
Visszamentünk a kávézó részlegébe, ahol Austin idegesen kopácsolt az ujjaival a pulton.
- Hol a panaszkönyv? Fél órája várok a kólámra!- trillázta.
Zoey odahúzott vele szembe egy széket és leült rá.
- Ha-ha, csak kibírsz 5 percet nélkülünk!- mondta neki a lány.
Austin megint végigmért.
- Nagy nehezen. Miért nem mehettem be hátra veletek?
- Mert a szabályzat tiltja, hogy dolgozókon kívül más belépjen oda.
- Ahha... Értem. Justin, dobj már meg azzal a kólával!- szólt hozzám. Nekem ez úgy festett, mintha érzékeltetni szeretné, hogy jelenleg nem vagyunk egyenlő szinten, mintha ő felettem lenne... Kit érdekel?
Odamentem a hűtőhöz, kivettem egy 2 dl-es kólát, lecsaptam a tetejéről a kupakot és elé tettem.
Austin belenyúlt a zsebébe és kivette a pénztárcáját, majd kihalászott belőle egy tízest. Elvettem tőle, beütöttem a gépbe és visszaadtam az őt megillető visszajárót.
Eközben Zoey elment telefonálni az anyukájával.
- 10 perc és zárás- jött vissza boldogan. Ezért imádtuk a vasárnapot: rövidebb volt a nyitva tartás.
Elkezdtem lezárni a kasszát, míg Zo felmosott és letörölgette azt a pár asztalt, ahol ültek.
Az öltözőben lekaptam magamról a pólómat és befújtam magam izzadásgátlóval, amikor Zoey tipegett be.
- Juj, bocsi- fordult el tőlem kipirult arccal. Felvettem a pólómat, bevágtam a szekrényembe az sprayt.
- Ugyan már- mondtam neki, mire ő újra felém fordult és kinyújtotta a kezét.
- Te vagy a soros, hogy leadd a medvének- kitartottam a kezemet, amibe kecsesen beleejtette a kulcsot, melyet az előbb még markolt.
Bólintottam egyet.
- Kint megvárunk- mosolygott rám.
Bezártam kulcsra a szekrényemet, szétnéztem, hogy nem e felejtettem elől valamit és csak ezután indultam el a főnök irodája felé.
Bekopogtam, majd egy erős Igen! után benyitottam.
- Jó estét, csak leszeretném adni a bejárati kulcsot- mentem oda a főnök íróasztalához.
- Minden rendben ment?- kérdezte az íróasztala mögül.
- Természetesen.
- Zoeyval mindig jó párt alkottok, ez kétségtelen- dicsérte meg a munkánkat, majd buzgón jegyzetelt valamit az előtte lévő papírra. Ismét felpillantott rám:- Szeretnél még valamit közölni?- nézett rám.
- Ja, ööö... Nem... Köszönöm... Viszlát!- és már csapódott is utánam az ajtó.
Kint a kocsinál már várt rám Zo és Austin. Megnyomtam egy gombot a kocsikulcson, mire az autó jelzője narancssárgán villogott kettőt, plusz valami visító hangot hallatott.
Beültem a vezető ülésre, Austin az anyósülésre, Zo pedig hátulra.
Megigazítottam a visszapillantó tükröt - hogy néha ráleshessek a lányra is- majd beindítottam az én kis picikémet... Azaz a miénket, hisz a családi, de ez már részletkérdés...
Zoey az út alatt végig jelezte, hogy mikor kell lekanyarodni, és merre kell haladni, és eléggé meglepődtem, amikor egy lepukkant ház előtt parkoltam le. A fala omladozott, a kerítésen a festék lepattogzott (minden színben játszott: barnába, zöldbe, fehérbe), az ablakok kereteit pedig az idő eléggé megviselte. Nem túlzok, ha azt merem állítani, hogy ezt a házat csupán a lélek tartotta.
Zoey megkínált minket limonádéval, és annyira megkívántam az italt, hogy egy pohárral elfogadtam.
Csak néhány dobozt kellett a kocsiba cipelni, és már indulhattunk is a következő állomásra.
Ez nem egy ház volt, ahogy én azt elképzeltem, hanem egy hotel. Ahogy kivettem Zo szavaiból, az anyukája nem lehet valami szegény, de ezt azért nem gondoltam volna. Egy hotel nem hiszem, hogy annyira kényelmes lehet, mint mondjuk egy saját ház.
Beléptünk a hatalmas épületbe, ahol egy túlbuzgó zöldfülű recepciós fogadott minket fülig érő mosollyal:- Miss Olson! Az édesanyja szólt, hogy jön, fáradjanak kérem a liftbe, a poggyászokat pedig majd később felszállítattom.
- Nem lehetne most?- kérdezte tőle Zoey.
- De, persze, azonnal hozom is a poggyászszállító készülélekemet- nevetett ránk, majd elviharzott, és pár perc múlva egy talicskára emlékeztető vacakkal gurult vissza, amire felpakoltuk azt a kevés dobozt és pár zacskót, amit hoztunk.
Ezután beszálltunk a liftbe, ahol könnyed komolyzene szólt- amit a recepciós jókedvűen dúdolt mellettünk- majd megláttam, hogy miért is kedveli Zoey édesanyja annyira ezt a helyet.
Én a szálloda szóból egy szobás helyiségre asszociáltam, ám itt teljesen más volt a helyzet: a lift ahogy kinyílt, mi már a lakosztályban voltunk- egy helyes kis nappaliban tele virágokkal és bohókás díszekkel. Itt egy pult választotta el a konyhát és az ebédlőt. Volt egy lépcső a nappali tövébe, ami egy következő szintre vezetett (mi ezen caplattunk fel), és lepakoltuk Zo cuccait a szobájában, ahol zöld és sötétbarna színek árasztották el a bútorokat.
A szorgos kis inas, azaz Bernard (ahogy az később kiderült), megkérdezte, hogy szükségünk van e még a szolgálataira, vagy távozhat e. Természetesen engedtük, hogy elmenjen.
- Köszönöm a segítséget fiúk!- nézett ránk Zoey.
- Ó, igazán nem tesz semmit- válaszoltam neki.
- Dehogynem!- szólalt meg az ajtóban egy idősebb női hang- Mindig is tisztelni fogom, akik segítenek a lányomnak. Tudjátok mit? Menjetek el pizzázni, én állom!- jött közelebb mosolyogva a kifinomult nő.
- Köszönjük Mrs. Olson, de már későre jár, és eléggé fáradtak vagyunk!
- Ezek a fránya kifogások- nevetett fel- Na jó, nem bánom, de be kell pótolnotok, ez egy egyszeri ajánlat.
- Értettük.
- Zo, mi most megyünk, innen már te is boldogulsz!- mondta Austin. Zoey bólintott.
- Nagyon köszönök tényleg mindent az adósotok vagyok!
Austinnal elindultunk azon az útvonalon vissza, ahol jöttünk. Megakartam kérdezni, hogy mennyi lehet az idő, de nem akartam beszélgetést kezdeményezni vele, inkább belenyúltam a zsebembe és kiakartam venni a telefonomat, hogy megnézzem. Ám, nem volt benne! Úgy voltam vele, hogy biztos a kocsiban felejtettem, de amikor kinyitottam a kocsit ott sem volt.
- Most én vezetek- mondta Austin. Odapasszoltam neki a kulcsot.
- Hú, fent hagytam a telóm, mindjárt jövök- mondtam, becsaptam a kocsiajtót és rohantam is vissza a hotelba.
- Hova szaladsz?- nézett rám felvont szemöldökkel Bernard.
- A telefonom fent hagytam.
- Okés!
Izzadó tenyérrel és remegő lábakkal álltam a liftben, bár magam sem értettem, hogy mi véget: izgulok azért, mert visszakapom a mobilomat? Nevetséges!
Egy pittyenéssel kitárult előttem a liftajtó, szét se néztem, hogy szabad e a terep, vagy sem, így  szabály szerűen beleszaladtam valakibe, akinek világosbarnás haja volt.
- Zo, bocsi!- nyúltam a lány után, akit sikerült kibillentenem az egyensúlyából- Jól vagy?
- Azt hiszem... Én csak ezt akartam utánad vinni, és nem gondoltam volna, hogy van valaki a liftben- mosolygott rám édesen, miközben kinyújtotta a karját felém, hogy odaadja nekem az ütközésünk tárgyát: a mobiltelefonomat.
- Ravasz kis jószág- húztam fél oldalas mosolyra a számat, miközben feltartottam- Állandóan eltűnik. Köszi- mondtam végül.
- Nincs mit, inkább én köszönném meg megint, hogy segítettél.
- Ugyan már, szóra sem érdemes!- húztam ki magam. Hirtelen mögöttem a lift ajtó elkezdett becsukódni, gyorsan odatettem a lábam, hogy ne záródjon be.
- Hívják a liftet, megyek is. Szia!- köszöntem el a lánytól és visszahátráltam a liftbe, megnyomtam a földszint gombot és a kocsiig menő úton végig azon gondolkoztam, hogy hogy ejthettem ki az ajkaimon olyan mondatot, hogy: Ravasz kis jószág- ez kicsit se volt se vicces, se aranyos, se semmilyen... Ja de, tudom is mi volt: ez pontosan gáz volt és abból is a legrosszabb fajta. Zoey biztosan hülyének néz ezek után...